Üdvözöllek európa szívében kedves utazó!


 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Share| .

Pierre & Adélaide

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down











avatar
My heart is european

I am Student

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : ☼ shailene woodley

Hozzászólások száma : 17

▽ Munkám : ☼ versenyfutás az idővel

▽ Szexualitás : ☼ hetero




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Pént. Márc. 27, 2015 4:08 pm
Tárgy - Re: Pierre & Adélaide




P i e r r e & A d é l


Hiába járok én is hasonló cipőben, mint az édesanyja, mégis annyira mélyen érint a szomorúsága, hogy legszívesebben átvállalnám magamra az ő fájdalmát is. Nem azért, mert nekem nincsen elég vagy egy született mazochista vagyok, hanem mert nehéz elviselnem, ha jó emberek, a barátaim szenvednek. Tehetséges, jól nevelt fiú és másokkal ellentétben, ő a gimnáziumi évek alatt sem kallódott el. Nem egy lepukkant autószerelő állás járna neki. Egyetemre kéne járnia, hogy azt tanulja amit szeretne csinálni élete végéig. Szomorú nézni, ahogy a sors folyamatosan keresztbe vágja az olyan emberek számításait, mint az övét, míg előresegíti azokét, akik abszolút nem érdemlik meg. Nincs igazság. Sosem volt és soha nem is lesz.
- Tudom, hogy tudod. Ezért mondom neked. – motyogom halkan és a kezéért nyúlok. Pár másodpercig szorítom, ahogy gyenge karom erejéből kitelik és biztatóan rámosolygok, majd el is engedem.
- Édesanyád borzasztóan büszke lehet rád. – suttogom meghatottan.
Nem találom a megfelelő szavakat, amikkel elmondhatnám, mennyire csodálom, amiért mindezt megteszi az anyukájáért. Hihetetlenül önzetlen. Sokan azt mondanák, hogy ez természetes, hiszen az édesanyja, nem tehet mást, ott kell lennie vele, de ez nem ilyen egyszerű. Nem lehet természetesnek venni egy ilyen hihetetlenül nemes tettet. Ha ezt a jóságot nem díjazzuk, akkor a rablók, miért várnának büntetést? Hisz, ha a jó lelkek sem kapják meg a dicséretet és az elismerést, akkor nekik sem jár a büntetés. Ő pedig nem adott semmi mást az édesanyjának, mint az életéből egy darabot, bár könnyen lehet, hogy lassan az egész életében fog kerülni ez a néhány év. Iszonyatos ezt így kijelenteni, de Pierre-nek valószínűleg csak akkor lesz esélye egy normális életre, ha az édesanyja meghal. Addig csak minimálbérért tud teperni egy londoni garázsban és minden pénze az anyja kezeléseire fog elmenni.
- Ha efféle problémám akad, ígérem, te leszel az első, akihez fordulni fogok. – mosolyodom el. – Bár jogosítvány és autó híján nem hinném, hogy mostanában lesz alkalmam ilyen és ehhez hasonló szolgáltatást kérni. – mondom túlontúl hivatalosan, majd játékosan elvigyorodom. Hogyan lehetne ezt mind elviselni egy kis vicc és játékosság nélkül? Sehogy. – Tudom, de hálás vagyok, hogy még egyszer elmondtad. Komolyan, jól esik. – bólogatok halovány, meghatott mosollyal. – És te is számíthatsz rám bármikor. – biztosítom mosolyogva. – Az én számom nem változott meg, ugyanott érsz el. Rossz pénz nem vész el. – kacsintok rá vigyorogva, majd mélyet sóhajtok.
Ajkaim egy keskeny vonallá préselem, amikor elkezd mesélni az anyukájáról. Tudom, hogy nem szeret róla beszélni. Ki szeret ilyesmiről? De nem köntörfalaz és nem is cifrázza ki a történteket. Egyenesen, egyszerűen és őszintén vázolja fel a tényeket, nekem pedig majd megszakad így is satnyán verdeső szívem.
- Ha gondolod, beszélhetnék vele. – ajánlkozom fel. – Talán tudnék hatni rá, hogy pozitívabban gondolkodjon. Volt nekem is ilyen korszakom, nem is egy. Lehet, hogy tudnék segíteni. – Bár attól tartok, hogy egy idő után elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor már senki nem tud visszakönyörögni az életbe. – Én leginkább a realitások talaján mozgok. Tudom, hogy egyszer bevégzem itt, de egyenlőre nem tudom, mikor. Az orvosok csupán olyan információkat adnak, amitől csak sejthetem, mikor lesz az utolsó napom. Addig is szeretném kiélvezni és nem depresszióba süppedve eltölteni az életem. – mondom azt, mely már olyan régen megfogalmazódott bennem és még sosem mondtam ki hangosan, másnak. Pedig igazán kíváncsi vagyok, hogy más mit gondol erről.


















Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am worker, sweetheart

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : Francisco Lachowski

Hozzászólások száma : 17

▽ Munkám : autószerelő

▽ Szexualitás : heteroszexuális




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Csüt. Márc. 19, 2015 11:38 pm
Tárgy - Re: Pierre & Adélaide





- Bárcsak… - ismétlem meg a szavait önkéntelenül is, és ismét az eszembe villan anyám mosolygós arca, ahogy közli, aligha él már félévnél tovább. Ezzel természetesen nem arra gondolt, amire átlag ember következtethetne első hallásra, csak egy újabb morzsája annak a háborúnak, ami már hosszú, hosszú évek óta folyik kettőnk között. Soha nem akart senki számára sem teher lenni, ahogy azt sem akarta, hogy a fia éjt nappallá téve gürizzen a kórházi számlák fizetéséért, csakhogy én képtelen lennék egyszerűen magára hagyni őt. Belefáradt, réges-rég feladta, már csak várja a halált, úgy gondolja, így lesz a legjobb mindannyiunk számára. Egy ideje már nem is vitatkozunk ezen többé, csak egy-egy utalást ejtünk meg, emlékeztetve egymást, hogy a véleményünk mit sem változott ez alatt az idő alatt. De megint más, amikor az orvos szavait hallod vissza tőle, méghozzá szó szerint.
Sóhajtva dőlök hátra a padon, az eget bámulom, kivételesen tiszta, határtalanul kék. Csupán amiatt lehet érdekes, mert itt Londonban nem valami gyakori látvány, de ennek az éghajlatnak is megvannak az előnyei: sose kell például öntözni a kerteket. Más egyéb egyelőre nem jut az eszembe.
- Hidd el, tudom, miről beszélsz. - válaszolok nevetve, pontosan átérzem a problémáját. Maga az élet is méregdrága itt, nemhogy a kórházi kezelések, ami pedig a honvágyat illeti… Amúgy sem a szívem közepe ez az ország, főképp nem London, a beképzelt lakóival együtt, szóval repes a szívem, ha csak francia szót hallhatok. Jóindulatúan figyelmen kívül hagyom a megjegyzését azzal kapcsolatban, hogy vajon fog-e használni a kezelés, anyám esete ugyanis nem festene valami pozitív jövőképet a számára.
Megkönnyebbülten mosolyodom el, örülök, hogy azt hallhatom tőle, többé-kevésbé jól van. Őszinte lány, úgy gondolom, közölné, ha komoly baja lenne, tudhatja ugyanis, hogy hozzá vagyok szokva az ilyesmihez. Na igen, kösz anya. Te sosem mulasztod el megemlíteni. Ahhoz képest, hogy kettőtök osztozik a legfontosabb tényezőjén az életeteknek, ennél különbözőbbek nem is lehetnétek.
- Én? - pillantok rá felvont szemöldökkel. Mégis mi volna velem? Leginkább semmi különös. - Nagyjából úgy, ahogyan te is. A suli végeztével egyből elrángattam ide anyámat, így egyeztünk meg annak idején, azóta itt melózom. Kocsikat bütykölök egy lepukkant garázsban nagyjából minimálbérért, de lehetne rosszabb is. - vonom meg a vállam mosolyogva. - Ha bármi efféle problémád lenne, nyugodtan keress fel, időközben megváltozott ugyan a számom, de szívesen megadom. Sőt, igazándiból bármiféle problémáddal megkereshetsz. - vigyorgok rá, azt hiszem éppen ugyanezt mondtam neki egyszer anno, mikor valami tapló leállt vele szemétkedni. Persze nem túl valószínű, hogy még emlékezne erre, én magam is teljességgel megfeledkeztem róla, egészen eddig a pillanatig. Vannak dolgok, amik nem változnak, a jelek szerint az én szövegeim is ezek közé tartoznak.
Helyben vagyunk, rátérünk végül anyámra is, elkerülhetetlen volt, de nem érzem úgy, hogy kellően felkészült lennék a témával kapcsolatban.
- Nos… Végül is egész jól van. Valójában kész csoda, hogy még ilyen jó az állapota. - erősen ráncolom a szemöldököm, igyekszem, amennyire ez lehetséges,  diplomatikusan megfogalmazni a dolgot. - De semmi sem használ igazán, ha az ember nem akarja a gyógyulást… - pillantok Adélaide-re, éppen eleget tud anyám hozzáállásáról, hogy ennyiből is megértse, amit mondani akarok. - De a te esetedben már egészen más a helyzet, - hangulatváltás, biztató jellegű mosoly. - a kezelés jó, az orvosok profik, más kérdés, hogy némelyik egy igazi seggfej. - vigyorgok a lányra. - De az ilyesmi megesik, főként, ha Angliában jár az ember. - márpedig jár, nem is keveset. Majd megszokja ő is.


°°°


















▽▲▽




APRÈS NOUS LE DÉLUGE.
.....................................................................................................
Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am Student

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : ☼ shailene woodley

Hozzászólások száma : 17

▽ Munkám : ☼ versenyfutás az idővel

▽ Szexualitás : ☼ hetero




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Csüt. Márc. 19, 2015 9:04 pm
Tárgy - Re: Pierre & Adélaide




P i e r r e & A d é l


Sokakkal ellentétben nekem nem a gimnázumi évek voltak a legszebb éveim. Nem csak a betegségem miatt, amely körülbelül a felénél támadt meg, hanem úgy alapból unalmasnak találtam az egész kócerájt. Nem szerettem azt a sablont, amely annyira jellemezte a kialakult klikkeket és a tanárok sem a megfelelő helyet foglalták el a szívemben. Persze, tanulnom kellett, hát tanultam és végülis négyesnél rosszabb jegyem sosem volt, de a ballagásra már nem akaródzott elmennem és egyik osztálykirándulásra sem. Nem azért, mert úgy utáltam az osztálytársaim, hanem mert számomra éppen elég volt az iskoláaban elviselnem azokat a szánakozó pillantásokat, melyek folyamatosan erősítették bennem a kérdést; Vajon én is megérem a felnőttkort? Vajon lesz gyermekem, családom és munkám, amit majd valószínűleg utálni fogok? Úgy, ahogy ezeknek az embereknek, az osztálytársaimnak, sikerül-e beteljesíteni egy boldog jövőt vagy a sors közbeszól és egyáltalán nem lesz semmilyen jövőm.
Bizony, nem túl felemelő egy szem haldoklóként mászkálni a nagyon is élők között. Míg mások az osztálykiránduláson betéptek, cigiztek és jól be is rúgtak, addig én valószínűleg azonnal elpatkoltam volna, ha ezt megengedem magamnak és egyébként meg nem hiányzott a különclét. Biztos nem közösítettek volna ki érte, de elég volt nekem azt éreznem, hogy nem tehetem azt, amit más normális gyerek, így szarabbul esett, mint a levegőhiány.

- Őrület, hogy telik az idő! – értetek egyet mosolyogva. – Bárcsak megállíthatnák egy kicsit. – teszem hozzá elmélázva. Így hamar vége lesz, túl hamar.
Az iskolában Pierre volt azon kevesek egyike, akiktől nem borsódzott a hátam. Nem faggatott arról minden percben, hogyan érzem magam, nem került el, mint egy veszett kutyát, nehogy elkapjon valamit és nem nézett rám úgy, mintha bármelyik percben holtan eshetnék össze. Úgy viselkedett velem, mint egy normális emberrel és ha beszélt is a betegségemről, nem köntörfalazott, nem úgy kérdezett, mint aki attól fél, hogy magával a kérdéssel is megbánthat. A témát csaknem úgy emlegette, mint a matek házit. Fájdalmas és eltörölni való dologként, amelyet ki lehet mondani, mert attól még, hogy nem mondjuk ki, a matek házi ott lesz és senki nem csinálja meg helyettünk.
Ugyanez van a rákkal. Persze, aki nem ebben szenved, borzalmasnak és fájdalmas témának tarthatja, hiszen az is, de sokkal kényelmetlenebb burkoltan beszélni róla és attól szenvedni belül, amit a másik nem mond ki. Így tudatosul a betegekben igazán az, hogy baj van. Ha már a kívülállók sem mernek róla beszélni, akkor fülcimpáig benne vagyunk a szarban.
- Köszönöm. – mosolyodok el és jól esően felsóhajtok. Igaz, vagy sem, mindenképpen jól esik a dicséret. – A kórházba jöttem. Elméletileg itt tudnak nyújtani valamilyen kezelést a rák ellen, amit Párizsban nem. – forgatom meg a szemem mosolyogva. – Ráment gatyám is és honvágyam van, úgyhogy remélem használni is fog. – teszem hozzá viccelődve. Abszurd, hogy ezen a helyzeten gúnyolódom, de jobb, mintha egy kórterembe dőlve zokognám álomba magam nem?
- Meg vagyok, köszönöm. – nézek rá hálásan. Sokan félnek feltenni ezt a kérdést, mert azt hiszik, én nem úgy értelmezem, mint mások. Pedig igen és nem is esik jobban semmi, mintha valaki a hogylétem iránt érdeklődik. Na jó, kivéve talán az orvos. – Vannak rosszabb pillanataim, de összességében jól vagyok. – mosolygok rá haloványan. – És veled mi a helyzet? Itt dolgozol Londonba? Hogy kerültél ide? – érdeklődöm őszintén, majd fontosnak érzem, hogy az édesanyja felől is érdeklődjem. Tudom, hogy hasonló betegségben szenved, mint én és Pierre totál kikészül ettől. Hiába, a rák nem csak a beteget öli meg, hanem egy kicsit az áldozat hozzátartozóit is.
- Hogy van, édesanyád? Ő is részt vesz ebben a programban? – kérdezem óvatosan. – A kezelés hasznosnak tűnik, érdemes kipróbálni. – mondom biztatóan, mire magam sem hiszem el, hogy milyen pozitívan gondolkodok erről. De egyszerűen nem tudom feladni. Élnem kell, mert még dolgom van.


















Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am worker, sweetheart

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : Francisco Lachowski

Hozzászólások száma : 17

▽ Munkám : autószerelő

▽ Szexualitás : heteroszexuális




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Kedd Márc. 17, 2015 10:51 pm
Tárgy - Re: Pierre & Adélaide





Nem, dehogy, még véletlenül sem aludtam. Csupán egyetlen pillanatra hunytam le a szemem, ki akartam élvezni a napfényt, amúgy sem valami gyakori jelenség errefelé. Ez az, amit annyira utálok Londonban, eső és depresszív szürkeség minden egyes nap, itt Angliában gyakrabban látni fehér hollót, mint napfényt. Szóval csak relaxáltam egy kicsit, és ez a valaki megszakította még azt a pár pillanatnyi pihenőmet is, amit engedélyeztem magamnak egy átdolgozott éjszaka után, mert hát neki rögtön kell a Rolls-Royce, belepusztulna, ha másfél napnál tovább volna a szervizben… vén fasz. Már épp rámordulnék az említett hölgyeményre, hogy hagyjon már lógva az istenért, akárki is legyen, amikor csaknem kiszúrják a szemem a vékony csövek. Mindössze pár pillanatig tart meggyőznöm magam, hogy ez mégsem teljességgel abszurd, és lehetetlen, majd álmosan, de azért lelkesen visszamosolygok Adélaide-re.
- Adél. - pillanatnyi hatásszünet, csak vigyorgok rá idióta módjára, legalább ezer éve nem láttam. Kis túlzással. - Mikor is volt? Több mint egy éve, de mintha egy fél élet telt volna el azóta. Remekül nézel ki. Hogy kerülsz ide? - ásítva nyújtózkodom, csak úgy recseg-ropog mindenem, továbbá feltűnik, hogy némileg megnyúltak az árnyékok, mióta lehunytam a szemem. Furdal a kíváncsiság, hogy mennyit alhattam egy padon üldögélve, de bunkónak érezném előtúrni a telefonom, most, hogy már van társaságom. A következő gondolatom a cigi, de arról is hamar lemondok, annyira még én sem lehetek tapló, hogy egy rákos lány mellett ücsörögve gyújtsak rá.
Egyébként van tippem, hogy mit kereshet itt, nagyjából ugyanazt, amit én is. Azaz hogy nem én, vagyis nem személyesen, de anyám meg már nincs olyan állapotban, hogy azt mondhassam, keres bármit is. Adéllal ellentétben már rég feladta az életét, a kezelést is csak az én kedvemért csinálja, de elég az arcára néznem, hogy lássam, minden napja tömény szenvedés. De mégis mit tehetnék? Hagyjam meghalni?
- Na és… Hogy vagy? - teszem fel a rizikós kérdést, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataimat egy kevésbé személyes ügy felé. Nem mintha nem volna közöm a lányhoz, ellenkezőleg, mindig is szimpatizáltam vele, valószínűleg éppen azért, mert ugyanattól szenvedett, mint anyám. Túlzottan gyakran nem futottunk össze, de ha úgy adódott megvédtem, amit igen sokan furcsálltak. Mindig is Adél volt az egyetlen, aki tudott anyám betegségéről, így mások nem érthették meg a kettőnk kapcsolatát. És természetesen sokkal többet képzeltek a dolog mögé, noha az valójában roppant egyszerű, és logikus volt. Akkoriban még minden sokkalta egyszerűbb volt. Például nem kellett egész éjszaka egy lepratelepen dolgozni a világ legszebb kocsiján, hogy aztán elvihesse az a vén faszi kurvákat furikázni.


°°°


















▽▲▽




APRÈS NOUS LE DÉLUGE.
.....................................................................................................


A hozzászólást Pierre Fabron összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 21, 2015 1:29 pm-kor.
Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am Student

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : ☼ shailene woodley

Hozzászólások száma : 17

▽ Munkám : ☼ versenyfutás az idővel

▽ Szexualitás : ☼ hetero




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Kedd Márc. 17, 2015 9:20 pm
Tárgy - Pierre & Adélaide




P i e r r e    &    A d é l


Soha nem vágytam Londonba. Tudom, hogy turistakörben vetekedik az én legkedvesebb városommal, az otthonommal, Párizzsal, de nekem sosem jelentett többet, mint bármelyik másik nagyváros a Földön. Az emberek itt is oxigént lélegeznek be – bár biztosan szennyezettebbet, mint vidéken -, nagyjából mindenkinek szeme van azon a helyen, ahol kell lenni és öt-öt ujjuk van a kezeiken és lábaikon, jobb esetben. Ugyanúgy az álmukat, egy megálmodott szebb jövőt hajszolnak és kisebb-nagyobb sikerrel meg is valósítják azt vagy már benne is élnek.
Én is hasonló céllal érkeztem, bár előre le kell szögeznem, hogy nem önszántamból. Semmi pénzzért nem hagytam volna el saját elhatározásomból a francia határt, de az orvosom teljes mértékben elhiszi, hogy Londonban eredményesebb kezeléseket tudnak nyújtani számomra, amelyek nem csak rövid időkre hozzák többé-kevésbé vállalható helyzetbe az egészségemet. Pedig már egész jól vagyok. Noha még szükségem van a kis bőröndömre és a műanyag csőre, amely segít levegőt venni, de már nincs víz a tüdőmben és hányni is csak napi egyszer szoktam. Igen, jól vagyok.
Egy hete vagyok az angol fővárosban, de már öt kezelésen túl vagyok és még egy hajszálam sem hullott ki. Egyébként már nem is érdekel, van-e hajam vagy sem, de azért mégis előrelépésnek számít, hogy túlléptünk azon a szinten, ahol még ilyen drasztikus beavatkozásokon kellett átesnem. Most egy kis szabadságot kaptam az orvosomtól. Megengedte, hogy a kórház egy kilóméteres körzetében bárhova elmehetek másfél órára. Kicsit feszélyez, hogy egy idegen pasas így megengedi magának, hogy bekorlátozza a szabadságomat. Elvileg már dönthetnék a saját sorsom felett, hiszen elmúltam tizennyolc, de ettől még van eszem. Miért lenne nekem jó, ha nem engedelmeskednék annak, aki csak nekem akar jót? Semmi hasznom nem válna belőle. Még csak jobban sem lennék tőle.
Így hát lassan, megfontolt léptekkel besétálok egy zöldellő park kovácsoltvas boltíve alatt. Kissé kezd besokkalni a tüdőm a gyaloglástól, így a zihálás miatt úgy határozok, hogy keresek egy közel eső padot és onnan csodálom a nap ragyogását, a maradak játékát és szívom magamba a friss levegőt. Leülök egy padra, magam mellé húzom az oxigénellátó táskám és nagyon erősen a légzésemre koncentrálok.
Talán ezért nem veszem észre a mellettem ülő, ismerős személyt, aki a gimnáziumi ballagás óta nem láttam. Pierre Fabron ül mellettem. Egy teljes év eltelt már a ballagás óta, de még mindig ugyanolyan fantasztikusan nézett ki, mint ahogyan emlékeztem rá. Ennek ellenére sosem voltam fülig szerelmes belé vagy a külsejébe, mint a többi lány. Volt nagyobb gondom is, mint a szerelem.
- Szia Pierre. – köszönök rá mosolyogva. – Jó látni téged. – mondom őszintén.

 

   
















Vissza az elejére Go down











Sponsored content
My heart is european


SOLDIER OF LOVE





Témanyitás





Tárgy - Re: Pierre & Adélaide


















Vissza az elejére Go down

Pierre & Adélaide

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Wyatt & Adélaide
» para-para-paradise ;; Pierre & Sansa

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
♡ Heart of Europe ::  :: N.-Britannia :: London-