Üdvözöllek európa szívében kedves utazó!


 
HomeHome  CalendarCalendar  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  


Share| .

Lexi x Vilo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down











avatar
My heart is european

I am Student

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : ► Cara Jocelyn AmazingDelevingne

Hozzászólások száma : 24

▽ Munkám : ► Grafikus

▽ Szexualitás : ► Biszexuális -




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Pént. Ápr. 03, 2015 2:01 pm
Tárgy - Re: Lexi x Vilo



Lexi&Vilo


Kényelmetlenül érzem magam. Nem tudom, hogy mit mondjak-mit ne mondjak neki. Nem láttam évek óta,ami most így örökkévalóságnak tűnik. Nem akarom csupán nézni,  ilyen exponált és tehetetlen állapotban, ezért valahogy sikerül szóra nyitnom ajkaim. A lábaimmal finoman dobolok és dúdolok, anélkül, hogy észrevenném. Ezt váltja ki belőlem, ha kellemetlenül érzem magam. Az utolsó találkozásunk nem ért valami kellemesen végett. Én élveztem minden percét az éjszakának, amit teste felfedezésével tehettem, gyönyörködtem minden zugában. Beleszerettem akkor és azt reméltem, hogy úgy maradunk. Legalább még pár hónapot adtam volna, de nem. Elmenekült. Elriasztottam a közeledésemmel. Én pedig elengedtem. Szégyelltem magam, amiért kihasználtam, hogy tudatmódosító szer alatt állt. Bármit megtettem volna, hogy megváltoztattam azt az estét, és mégsem. Egy részem - jelentős részem - sosem bánta meg, hogy megközelítettem őt. Érezhettem úgy, ahogy évekig sóvárogtam utána. Beteljesült a vágyam és megkaptam, amit akartam. A gond csak az volt, hogy elveszítettem a nagyobb szükségletem. De mit tehettem volna? Én sem voltam teljesen józan és nem segített hogy folyton puszilgatni, meg ölelgetni akart, ami amúgy a barátságunkban természetes volt, csakhogy nem azon az estén. Annyi ideig tartóztattam magam, képtelen voltam kihagyni a feltárulkozó lehetőséget. Érezni akartam és megtettem. Minden nap arcomba köszönt vigyori képe. Az ágyam felett, a parafára még mindig kivan ragasztva a fotója. Nincs olyan nap, hogy ne mesélném el neki, hogy mi történt velem. Persze válasz nem érkezik és bazi ijesztő, hogy néha egy papírfecnivel társalgok, de muszáj. Mert kell. Nem számítottam rá, nem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha összefutunk. Nem mertem belegondolni. Nem, nem. És most előttem áll. Bája teljében. Még most is pont olyan vonzó - ha nem vonzóbb - mint akkor. Karnyújtásnyira van, de nem érinthetem meg. És nem is fogom többet. Megfogadtam.
Próbálom összeszedni magam és rendezni arcizmaim. Játszom tüdőmben a levegővel és gyakorlatilag elfelejtem kifújni. Elvarázsol. Végig mérem alaposan legeltetve rajta szemeim és kezdek kétségbeesően sóvárogni. Nem ittam sokat, de jobb is, ha nem iszom. Lerí róla, hogy pont olyan döbbent, mint én. Kételkedve pillant rám, mintha nem lenne biztos abban, hogy én vagyok. Ez nem kölcsönös. Alaposan megjegyeztem magamnak minden vonását. Azon az estén volt lehetőségem bevésni.  - Jól nézel ki. - barátságosan mosolygok rá, de közben el-el kapom tekintetem. Nem akarom, hogy félreértse, de viszonoznom kell a kedvességet. Illemből. És persze, mert baromi jól fest. Ha akarnám se tudnám leplezni, mennyire vonzza tekintetem.
Elképedve pillantok rá, mikor beszélgetésbe hív. Én magam nem tettem volna, inkább elsétáltam volna, vagy elsüllyedtem volna. Lényegében mindegy lett volna, csak ne kelljen mondanom arról a tökéletes éjszakáról rosszat. Rábólintok, hogy beszélek vele. De nem fogok bocsánatot kérni, azért nem. Ez biztos. Arra, hogy azt feleli, nem várja senki, kissé meghökkenve reagálok, de próbálok kifejezéstelen arccal maradni. Nem értem. Mi az, hogy egyedül van? Már az előbb is jöttek érte, csak levakarta magáról. Kamuzik. Térdeimben remegést érzek, mert eszembe van, hogy felelősségre akar vonni, a tetteimért. Gondolataimból azzal szakít fel, hogy ujjait tenyerembe csúsztatja. Elnyílnak ajkaim és reflexszerűen borzongok az érzésbe. Utoljára azon az estén kulcsoltam össze ujjainkat. Beharapom alsó ajkam és próbálok túllendülni a remegésemen, amit kivált belőlem az érintése. Észlelem, hogy kérdőn pillant kezeinkre. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Vajon nem volt szándékos? Vagy azt várta, hogy elhúzom a kezem? Egyre rosszabbul érzem magam, a kontaktust leszámítva. Húzni kezd maga után, én pedig készséggel követem. Rámarkolok puha kezére, hogy érezze, itt vagyok. Követem. Bárhová. Csinálja az utat előttünk én pedig azon kapom magam, hogy mosolygok mögötte, mint egy idióta...
Kiérünk és megtorpan. Mellé lépek, hogy végig mérjem, jól van-e, de nem úgy fest, mint akivel baj van, mert azonnal elindul. Én pedig követem, még mindig. Hangtalan, nesztelen. Félénken haladok mögötte és úgy érzem mondanom kéne valamit, de nem tudok. Mintha megnémultam volna. Megállunk végre és eleresztve a kezem, szavalni kezd. Összepréselem ajkaim és nagyot nyelek.  - Te is hiányoztál nekem. - bököm végül, szinte szavába vágva. Attól félek összeesik nekem. Elég gyengének tűnik. Vagy zavarodottnak. Úgy tűnik én jobban viselem. Épp beszélnék, mire kérdésekkel bombáz én meg akaratlanul elnevetem magam. Lepillant maga elé, én meg mély levegőt veszek, mert tudom, hogy most nekem kell erősnek lennem. Hiába én maradtam egyedül.  - Jól vagyok, beindult a grafika. - barátságosan mosolygok beletúrva szőke tincseimbe, hogy lapockámra dobáljam őket  - Egy pár idióta elrángatott otthonról. - belenevetek a gondolatba, hogy mennyi barom vesz körül, majd az otthon szóról, Lili jut eszembe és ettől feszülten érzem magam. Alapjáraton nem is kellene, hogy eszembe jusson, de ott motoszkál és ez bosszant  - A boldogság az elég ... -  oldalra húzom ajkaim, majd agyalok, hogy mit kérdezett még és a kínosabb részhez érve elpillantok nemtörődőn  - Van valaki, aki fontos nekem, de nem vagyunk együtt. - szomorú mosollyal pillantok rá  - Ő nem feltétlen vonzódik lányokhoz. - felszisszenek jelezve, hogy így jártam  - És nem gyűlöllek. - kifejezéstelen arccal pillantok íriszeibe, ha hagyja a szemkontaktust  - Sosem gyűlöltelek. - felé intek jobbommal  - És nagy a valószínűsége annak, hogy sosem foglak. - bólintok alig észrevehetően, majd ellépek előle és lépek párat jobbra-balra  - A többi kérdést elfelejtettem, bocsi.... - bocsánatkérően pillantok rá - Na és te? - széles mosolyra görbül ajkaim vonala  - Hogy vagy? - pillantok el, fel az égre  - Befutottál rendesen, ahogy akartad? - ismét rá pillantok, majd elé lépek karjaim összefonva magam előtt. Nem tudom helyén való-e ennyire közvetlenkedni, de nem fogok falat húzni közénk. Én nem. Bárkivel megesik, hogy a barátjával átesik egy egy éjszakás kalandon... ezért nincs fiúxlány barátság. Az én esetemben, meg lányxlány nincs... egyszerű. Sőt, semmilyen sincs. Taszítom az embereket.
Nem emlékszem, hogyan felejtselek el... • Lexi • ©















Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am inactive

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : Emma Stone

Hozzászólások száma : 8

▽ Munkám : Zenész, újabban modellkedik is

▽ Szexualitás : Biszexuális




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Csüt. Ápr. 02, 2015 11:56 am
Tárgy - Re: Lexi x Vilo



How come I'd never hear you say
'I just wanna be with you'




Képtelen lennék szavakba önteni azt az érzést, ami elfog. Egyszerre kavarog bennem minden. Megölelném, szorítaná magamhoz. Zokognék, ezerszer elismételve mennyire hiányzott. Bocsánatért könyörögnék, amiért úgy viselkedtem. Szégyenkeznék, amiért sosem kerestem. Kifaggatnám arról az esetről. Miért, hogyan? Közben pedig talán kiabálnék is vele. Miért nem jött utánam? Miért nem keresett? Hiszen ismer! Jobban ismer, mint én magamat… Tudja, hogy az embernek könnyebb homokba dugni a fejét, mint szembe nézni nehezebb dolgokkal. Tudni kellett volna, hogy csak megrémített a helyzet. Összezavarodtam és fogalmam sem volt semmiről. Legkevésbé saját magamról. Amúgy is zavaros időszak volt, de az mindent még jobban összekuszált. Fogalmam sincs, mi lett volna jobb… Lehet meg sem kellett volna történnie? Bár… ezen így utólag már felesleges filózni, hiszen így történt, így alakultak a dolgok. Borzalmasan. Vilonak egy darabkát adtam magamból, mikor legjobb barátnők lettünk. Egy olyan darabkát, ami örökké az övé lesz, ha szeretné, ha nem. Az ember pedig hogyan élhetne minden darabja nélkül? Soha nem szűnt meg fájni a darabkám hiánya. Vilo hiánya.
Ő az! Egészen biztosan ő az. Már cseppet sem érzem az alkohol hatását, már az ő hatása alatt állok. Vilo mindig is letaglózott, de ez most elemi erővel csap le rám, mégsem tudom, mit tegyek. Úgy érzem magam, mint egy összezavarodott kislány, aki eltévedt egy bevásárlóközpontban. A szavak annyira semlegesen hatnak. Nem is emlékszem volt-e olyan valaha, hogy nem tudtunk mit kezdeni egymással. Szerintem még az első alkalommal sem, mikor megismerkedtünk. Ez az egész idegen, s én legszívesebben megkapaszkodnék benne, hogy ne érezzem magam annyira egyedül, azonban ezek az idők már elmentek. Elrontottam. Vagy ő rontotta el? Nem, azt hiszem, ezt nem lehet külön-külön egyikőnk számlájára se írni. A helyzet áldozatai vagyunk, s talán mindketten hibáztunk, de az is lehet, egyikünk sem. - Semmit se változtál! – bukik ki belőlem. Aztán az is lehet, hogy csak én érzem így, hiszen… hát minden porcikáját ismerem, kívül, belül. Legalább is három évvel ezelőttig így volt.
A lelkemben érzem a melegséget, az örömöt, mikor azt mondja, hogy ő is beszélne velem. Talán nem gyűlöl akkor? Minden joga meg lenne rá, de… nem teszi? Van rá esélyem? Megrázom a fejem a kérdésére. - Senki nem fog hiányolni. – válaszolom átharsogva a zenét, ami talán életembe először zavar, még akkor is, ha csak foszlányokat hallok. Éppen csak annyit, hogy tudjam zavar, mert nem érzékelhetem tisztán hangját, túl erősen kell koncentrálni ajkaira ahhoz, hogy biztosan mindent értsek. Közelebb lép, s felteszi a kérdést, ami eléggé kézenfekvőnek tűnik. Csak biccentek egyet. Még annyira a helyzet hatása alatt állok, hogy nem találom a hangom. Nem találom a stílusom. Nem találom önmagam. Hirtelen ötlettől vezérelve fogom meg a kezét. Érintésétől bizsergető érzés fut végig a gerincem vonalán. Egyetlen másodpercre lelesek kezeinkre, mint ha azon gondolkodnék, hogyan történhetett, hogy egymáshoz értünk, pedig hát én csináltam. Milyen idiótán festhetek! Mint valami félőrült, aki nincsen tisztában saját cselekedeteivel. - Gyere! – mondom tekintetemmel még mindig kezeinket pásztázva. Talán arra várok, hogy elrántsa az övét, ellökjön és kiabáljon velem, majd mintha pont ezt akarnám megelőzni, felpillantok rá, aztán az út irányába nézek, amerre haladnunk kellene. Meg is indulok, nem eresztve kezét. Talán attól tartok, hogy elveszítem útközben. Sok a talán… pedig alap esetben milyen határozott tudok lenni, akár most a lépteim. Céltudatosan haladok előre, húzva őt magam után. Nem érdekel más, vágom az utat az embertömegen keresztül, ha kell taszigálok, ha kell, kerülök, csak jussunk már ki.
A levegő, a sokkal minimálisabb zaj és az egyenletes fény szinte fejbe vág, meg is torpanok pár másodpercre, míg megszokom a hirtelen környezetváltozást, majd tovább húzom egy olyan helyre, ahol nem zavar minket senki. Persze… csak ha engedi. Bár nem szívesen ereszteném el. Mikor végül megtalálom a helyet, ahol megfelelő lesz, visszafordulok vele szemben, s csak nézem, hitetlenkedve, mint ha arról próbálnám meggyőzni magam, hogy tényleg ott van és nem csak egy ábrándos gondolat. Lassan eresztem el a kezét, szinte magam mellé ejtve sajátom. - Annyi idő telt el… Annyira… hiányzol… – bököm végül ki. Nincsen uralmam szavaim felett. Nem tudom szabályozni magam. - Hogy vagy? Mit keresel itt? Jól alakul az életed? Boldog vagy? Van párod? Gyűlölsz? – magam is megtorpanok szavaim hallatán, s úgy harapok alsó ajkamba, mint ha ezzel próbálnám magam csendre kényszeríteni. Kérdésrohamomat magam sem gondoltam át. Utólag visszhangzom magamban vissza, mi mindent kérdeztem. Buta fruska vagyok. A cipőm orrára vándorol a tekintetem, majd ott is marad, kicsit még a fejem is lefelé hajtom. Mégis hogyan kérdeztem mindezt? Lerohanom, mint egy félőrült mindaz után, amit tettem. Legszívesebben elrohannék, mint akkor is tettem, de most tudom, hogy életem legborzalmasabb hibája lenne. Szembe kell néznem a helyzettel, bárhogyan is alakuljon. Bármi is legyen, ki kell állnom, s el kell fogadnom. Kissé megremegek, s érzem, a szívem majd kiugrik a helyéről. Ha így folytatom, a szám is véresre fogom harapdálni. Megrendült minden magabiztosságom.















Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am Student

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : ► Cara Jocelyn AmazingDelevingne

Hozzászólások száma : 24

▽ Munkám : ► Grafikus

▽ Szexualitás : ► Biszexuális -




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Csüt. Márc. 26, 2015 8:28 pm
Tárgy - Re: Lexi x Vilo



Lexi&Vilo


Beláthatatlan ideje vonaglok a tömegben. Egy-két haveri egyeddel, akik hol feltűnnek-hol eltűnnek. Nem kérem számon, elvégre felnőttek vagyunk. Együtt jöttünk, mert egyedül belépni egy helyre; gáz. De az, hogy maradjunk a kis csoportos foglalkozásban reggelig, az valahogy amolyan ; nem gyere be. Így érthető, hogy a magam tempójában igyekszem leválni róluk. Természetesen megnehezítik a dolgom, hisz ha ismeretlen arcok tapadnának, valamelyik gyökér gyerek azonnal ott terem, hogy megmentőt játsszon. De számomra ez teljes mértékben érthető. Nincs meg a józan ítélő képesség, egyikben sem. Ittak már eleget ahhoz, hogy az ágyékuk legyen az iránytű és ilyenkor nincs barátság fiú-lány között. Sőt, lány-lány között sincs.
Elsuhanok, mert már alig kapok levegőt és az agyam torz arcokat vetít lelki szemeim előtt. Sosem viseltem jól a heringpartikat. Átszelem az emberfalat, belekoccanok valakibe, akire a legkevésbé sem vagyok felkészülve. Valakibe, akire a pár alapozó kör nem indított be. Lepattanva róla, elképedve figyelem őt. A dübörgő zene tompán elcsuklik mellettünk, a félhomályban elveszek és semmire nem tudok koncentrálni, csak az íriszei csillogására, ahogy a disco -egyébként zavaró- fényei megcsillannak benne s időnként mohón megragadják figyelmemet. Billegek. Egy ismeretlen nyúl érte, de mintha arcán átvillanna a felismerés lazán lesöpri az illetőt, amitől zavartan lesütöm tekintetem. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Egyszerűen reszketnek a sejtjeim. A levegővel alig bírok, mintha vízzel telne a tüdőm és rozsdásra marhatná a csontjaim. Szúró fájdalmat érzek a mellkasomban. De ez nem fizikai. Ez rosszabb. Rettentően megbántam azt az éjszakát. Minden nap eszembe jut a rémült tekintete, ahogy összedobálja a ruháit és elrohan. És én soha többet nem látom a bájos vigyorát. Soha többet. - Szia. - ismétlem higgadtabban - Igen, én vagyok. - bólogatok lelkesen. Döbbenet lappang bennem. Ő az egyetlen, aki mellett ilyen feszületlen tudok vigyorogni, mint valami idióta gyakornok. Arcomra fagy a mosoly, majd végig pillantok rajta. - Jól nézel ki. - szalad fel belőlem, ahogy észlelem, hogy alsó ajkába harap és végig mér. Összepréselem perzselő ajkaim vékony vonalat formálva, majd elpillantok a tömeg felé. Bár tudnám, hogy most mit gondol. Udvariasságból áll még mindig stabilan előttem, vagy mert részeg, esetleg van rá csekély esély, hogy megbánta hogy elmenekült? Én tudnék a barátja lenni. Tizenegy évig ment. Plusz három, csak akkor nem találkoztunk. Én sosem szűntem meg őt szeretni. Marcangol a vágy, hogy megtudjam, hogy mi van vele, hogy van-e valakije, hogy most éppen hol él, mi a hobbija... Kérdésére visszapillantok rá, majd félmosolyra görbítem ajkaim vonalát. - Persze. - bólintok, szinte szavába vágva, majd következő kérdésére felvonom szemöldököm és jobbom tenyerét még mellkasomra is tapasztom, majd szánakozóan felnevetve nemlegesen rázom a fejem - Dehogyis. - pillantok körbe, megigazítva az orrom hegyét, rossz szokásom, ha zavarban vagyok - Majdhogynem egyedül vagyok. - jut eszembe a szánalmas csapatom, mire megrázom a fejem - És te? Vár valaki? - hangomról őszinte kíváncsiság tükröződik vissza és valóban nincs benne rosszindulat. Ha azt felelné, hogy a srámos lovag várja délre két óránál, elereszteném mindenféle negatív kívánság nélkül. Sose akartam neki rosszat és most se akarnék. - Kimegyünk? - lépek közelebb, hogy ezt biztosan meghallja. Természetesen tartom a távolságot. Káprázatos, mint régen. A figyelmem központja. De tiszteletben tartom, azóta megtanultam elfogadni mások döntését és valószínűleg a helyében én is elmenekültem volna ... Sosem kényszeríteném őt semmire. És az, hogy beszélni akar, remek lehetőség változtatni. Kíváncsian fülelek, hogy hallott-e egyáltalán valamit, vagy totál idiótának gondol, aki magába kiabál...

Nem emlékszem, hogyan felejtselek el... • Lexi • ©















Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am inactive

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : Emma Stone

Hozzászólások száma : 8

▽ Munkám : Zenész, újabban modellkedik is

▽ Szexualitás : Biszexuális




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Szer. Márc. 25, 2015 6:04 pm
Tárgy - Re: Lexi x Vilo



How come I'd never hear you say
'I just wanna be with you'



A nagynéném alig több mint tíz évvel idősebb nálam. Nála lakom, ameddig Londonban tartózkodom. Ő találta ki, hogy bemutat pár ismerősének, s menjek el velük bulizni egyet, másnap úgysem kell dolgoznom, a válogatásig még hátra van egy kevés idő. Belementem, hiszen miért ne. Először beültünk egy viszonylag csendesebb helyre alapozni, elvileg ők mindig ezt csinálják. Ott kezdenek, aztán mikor már a hangulat igencsak megalapozott, akkor mennek csapnak igazán bele az éjszakába. Apa mindig mondta, hogy a húga sosem fog megkomolyodni. Én valahol megértem. Ha egyszer így szereti az életet, akkor miért tegyen máshogy?
Mérsékeltem ittam csak magam jókedvűre, így én mentem a legegyenesebben, mikor elindultunk, hogy kiválasszák melyik helyet mutatják meg nekem. Út közben megkaptam a magam kis „kiokítását”, hova miért érdemes, vagy nem érdemes bemenni. Végül egy disco mellett döntöttek, mondván, ott majd mindenki jól bepasizik, becsajozik, kinek mi, s senki sem fog unatkozni az éjszaka. Hagytam hát magam berángatni, így kerültünk ide. Nekik rengeteg témájuk van, én pedig főként csak nevetek rajtuk. Jó kis társaság, el vagyok velük. Elég hamar bejutunk a helyre, hirtelen csap meg a zsúfoltság, a hangzavar, az embertömeg és minden. Egy pillanatra letaglózódom, de aztán követem őket, nem akarok teljesen leszakadni már az elején, mert akkor sosem találok vissza hozzájuk. Eléggé elbódít már annyira a fogyasztott alkoholmennyiség, hogy a zene ritmusa egyből átjárja a testem, s miközben a tömegen átvágva próbálok beljebb araszolni, már valamennyire ütemre mozog testem. Élvezem ezt a közeget, az én világom. Testek simulnak hozzám, hosszabb rövidebb ideig, néha kicsit becsukom a szemem, s úgy élvezem a hangokat. Pont egy ilyen alkalommal sikerül összecsapódnom valakivel. Ahogy rá kapom tekintetem, kinyílik a szám, hogy bocsánatot kérjek, azonban az első, amin megakadok, ahogy rám néz. A látási viszonyok nem valami jók itt, de tekintete annyira átható, hogy képtelen vagyok nem hosszabb időt szentelni rá egyetlen pillantásnál. Pár másodperc múlva kondul meg bennem valami, ami kiülteti a döbbenetet az arcomra. Nem, az nem lehet… Ő nem lehet… Emlékek milliárdjai tódulnak elmémbe, ahogy egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem káprázik a szemem. Ahogy néz, ahogy megmozdul az ajka… Ez ő… Valaki megfogja a kezem, gondolom a csapatból visszafordultam értem, de csak intek egyet, hogy menjen, képtelen vagyok tekintetem elszakítani róla, az sem érdekel, hogy belém ütköznek, semmi. Csak nézem, mozdulni se tudok, mint aki elfelejtett járni, s levegőt is talán csak azért veszek, mert az rutinszámba megy. Az alkoholgőz teljesen kiszökik a fejemből, józanabbnak érzem magam, mint valaha. Violet az, ez biztos. Mint egy végeláthatatlan film, úgy gördülnek lelki szemeim előtt a múlt eseményei, pillanatok, a közös életünkből. Egy olyan időszakból, mikor nem telt el nap, hogy ne találkoztunk volna. Azóta se telik el nap, hogy ne gondolnék rá. A legjobb barátnőm volt, de… ott hagytam. Nem tudom mit kellene tennem. Legszívesebben a nyakába ugranék, s ölelném hosszan, órákig, nem is mondanék semmit, csak nem akarnám elereszteni. Hiányzott, hiányzik. Ha valami fontos történik velem, mindig az az első gondolatom, hogy elmondom neki, aztán mindig eszembe jut, hogy mi már nem mondunk egymásnak semmit. - Violet – mozognak ajkaim önálló életet élve, ahogy a döbbenet nem akar kiereszteni fogságából. - Tényleg te vagy az? – próbálom túlharsogni a zenét, amire már nem is figyelek. Kicsit sem. Mit gondolhat rólam? És én mit gondolok róla? Elmenekültem akkor, s azóta se tisztáztam soha, mit miért tettem, mi miért történt, ő mit miért tett. Elzártam egy ládikába és nem vettem elő. Talán most van itt az ideje, hogy mindent tisztázzunk? Vagy valami másnak? Hiszen… véletlenek nincsenek! Alsó ajkamba harapok, s végig kell néznem rajta. Ő az! Sokat változott, de mégse változott semmit. Évek teltek el. Rengeteg idő! - Beszélünk? Vagy... vár valaki? – két újabb önkéntelen kérdés. Nem tudom, mit kellene reagálnom. Nem tudom, mit kellene mondanom. Semmit nem tudok, csak azt, hogy itt van, s ha most is eleresztem, talán elszalasztom az utolsó lehetőséget, hogy újra beszéljünk. Legalább még egyszer. Hall engem egyáltalán? Lehet csak magamnak tátogok, mint egy hal. Szemeim megakadnak az ajkain, s eszembe jut az a pillanat. Ott kezdődött minden, vagy éppen lett vége mindennek, ahogy tetszik. Sokat ittunk. Tekintetem megakadt puha ajkain, majd azt vettem észre, hogy már csókolom. Ez most nem történik meg, inkább szemeibe nézek, s próbálom kiolvasni gondolatait, hátha közben rábukkanok a sajátjaimra is.















Vissza az elejére Go down











avatar
My heart is european

I am Student

SOLDIER OF LOVE


▽ karakterem arca : ► Cara Jocelyn AmazingDelevingne

Hozzászólások száma : 24

▽ Munkám : ► Grafikus

▽ Szexualitás : ► Biszexuális -




Témanyitás



Felhasználó profiljának megtekintése


Kedd Márc. 24, 2015 9:24 pm
Tárgy - Lexi x Vilo



Lexi&Vilo


Örökkévalóságnak tűnnek a percek. Úgy döntöttem nem kockáztatok, belevetem magam ma este a mókába, az mindenkinek jár. Lehetséges, hogy ezzel a változóval hátráltatom magam és nem jutok sehova, de legalább az életembe törést hozok, ami még vonhat magával pozitív hatásokat.
Pár kölyökkel lógtam az éjszakába. Nem szándékszom a csapattal maradni, sőt, ha esélyem adódik leválni, ott hagyom a bandát. A holnapi átmeneti amnéziám közben nem akarok ismerős arcokkal smárolni. A dohos szag ellenére jól érzem magam. Villogó fények, hívatlan tenyerek kalandoznak a testemen, miközben átadom magam a zene ritmusának. Nem állítom, hogy felpörgetne, vagy megindítana bennem bármit is, ahhoz partnerre volna szükségem. De a haveri kört leszámítva egyedül nyomulok. Egy-egy fazon hozzám simul, de nem-törődöm mozdulatokkal elaraszolok közelükből. A tömeghatás kibillent stabil helyzetemből, így fogom magam és átszelem az emberfalat. Kifelé araszolásom közben egy ismerős arccal ütközök. Visszapattanva torpanok meg és nevetve kezdenék bocsánatkérő beszédembe, de hang nem jön torkomból. Elnyílnak ajkaim és tekintetem azonnal meghódítja a lány. Az a lány, aki három évvel ezelőtt fejét vesztve menekült el előlem. A lány, akit hevesen csókoltam. A lány, akivel megvadultam egy éjszaka. És az a lány, aki a legfontosabb darabja volt életem kirakójának közel tíz évig.
- Szia. - nem hiszem, hogy bármit hall a dübörgő hangfalaktól, elvégre közel vagyunk. És az sem biztos, hogy felismer a félhomályban. De én minden porcikáját gondosan őriztem a fejemben. Jól tudom, hogy ő az. Szárazra száradt ajkaim nyalom körbe, miközben valahol elvesznek mosolyra görbülő ajkaim. Nem csodálnám, ha sarkon fordulna és faképnél hagyna. Nem gátolnám meg benne. Elvégre én hibáztam. Akkor sem hoztam helyre, ma sem törném magam. Bármennyire fáj.
Gyönyörű. Most is, mint azelőtt. Tizenegy évig, minden áldott nap igyekeztem mellette lenni. Rengeteg időt szenteltünk egymásra. Aztán hasadék keletkezett a barátságunkba. Egy olyan mély seb, amit sem az idő, sem a szavak nem képesek begyógyítani. Megbocsájthatatlanul beleférkőztem a szférájába. Úgy, hogy bele sem gondoltam a következményekbe. Megkívántam őt és kaptam az alkalmon, mikor részegen a karjaim közé hullott. Nem ellenkezett én pedig kihasználtam ezt. Fölé ágaskodtam és igyekeztem emlékezetessé tenni azt az éjszakát...

Nem emlékszem, hogyan felejtselek el... • Lexi • ©















Vissza az elejére Go down











Sponsored content
My heart is european


SOLDIER OF LOVE





Témanyitás





Tárgy - Re: Lexi x Vilo


















Vissza az elejére Go down

Lexi x Vilo

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
♡ Heart of Europe ::  :: N.-Britannia :: London-