Életem lapjai

Az élet nehéz, főleg, ha még nem vagy nagykorú, a gyámod akár Szörnyella is lehetne, és az életed egy valóságos Hamupipőke sztori. Sokszor gondolkodok el ezen, miközben a hatalmas villa padlóját súrolom, mennyire hasonlít az életem ahhoz a csajéhoz, azzal a kivétellel, hogy nem hogy egy herceg nem néz rám, de a postás is úgy húzza el a száját láttámra, mintha minimum genetikailag mutált lennék, vagy valami.
Persze volt rá bő tizennyolc évem, hogy megszokjam. Anyám testvére, Cordelia, aki nem mellesleg, nagylelkűen vállalta, hogy felnevel, csak azért, hogy ne kelljen neki külön bejárónőt tartania – nem mintha nem dúskálna a pénzben, szerencse, hogy arra, amit a szüleim hagytak rám, arra a kevésre, csak én tehetem a kezem -, de egyébként, nem rest napi szinten a fejemhez vágni, hogy ebben a hatalmas világban, én csupán csak egy eltaposandó senki vagyok. Ha mégis elfelejteném, mostohanővérem gondoskodik róla, hogy újra és újra eszembe jusson. Mára már nem érdekel, csak biccentek, tudtukra adva, hogy igen, tudom, megemésztettem, és próbálok a lehető legláthatatlanabb lenni.
Ma is, mint minden reggel, fohászkodom, mielőtt elhagynám a kertészházat, ami lakhelyemül szolgál. Az egész birtokon az egyetlen hely, amit imádok, főleg azért, mert ide akkor se tennék be a lábukat, ha fegyvert fognának rájuk. De a csengő, ami akár személyhívó is lehetne, töretlenül adja tudtomra, vége a nyugalomnak, az úrnő látni kíván, így csak egy utolsó simításra futja, amivel a szüleim képét illetem. Tudom, ha emlékeznék rájuk, jobban fájna a hiányuk, de az az üresség, ami már a részemmé vált, így is elég hatalmas.
Táskámat a vállamra csapva, haladok át a zöld gyepen, a – szerintem – kúriáig haladva. Belépve megtorpanok, és elkerekedett szemekkel nézem, ahogy egy halom idegen sürög, forog, ordibál, aztán a telefonomra siklik a tekintetem.
- Látod anya, pontosan olyan hülye, amennyire ronda is – csendül fel a már jól ismert hang a lépcső tetejéről, mire be is ugrik, hogy ma van a nagy nap. Egy újabb puccparádé, ami azt eredményezi, nem kell bemennem abba a suliba, amiben amúgy akkor se tűnök fel senkinek, ha ott vagyok. Nem baj, ez nekem így jó, az évek során hozzászoktam már, hogy csak a többi itt dolgozóval lehet normálisan ellenni, és kimondottan élvezem a velük töltött időt.
Nem tudom, milyen az, ha valaki mellett, van olyas valaki, aki kirángatja abból a már-már depressziós állapotból, ami fogva tartja, mióta az eszét tudja, nem tudom, milyen a szerelem, milyen érzés úgy zenét hallgatni, hogy közben valakinek az arca lebeg a szemed előtt.
Nem tudom, a költőket, mi vezérelte, hogy megírják azokat a csodálatos verseket, a festőket, hogy vászonra vigyék a remekműveket, csak azt tudom, hogy vágyom rá. Tudni akarom, milyen nyolc méterrel a felhők felett lebegni, dúdolgatni és mosolyogni minden ok nélkül, akarok valakit, aki fontosabb számomra mindennél. Ezt mindig is tudtam, mindig is fontos volt, de most mégis a legfontosabb az, hogy időben elkészítsem azokat a mini szendvicseket…

Heart of Europe.