Életem lapjai

„A néma csend láthatatlan kígyó formájában kúszott fel hangtalanul a kórház második emeletére, míg a kétszáztizenhatos kórterem hármas ágyánál bele nem halt egy tizennyolc éves lány gyenge sóhajába. A hófehérre meszelt kórtermet lágyan ölelte körbe a fertőtlenítő szag és a polírozott linóleum egy ponton torzítva tükrözte vissza a rá vetülő telihold gyér fényét.
A fullasztóan nyomasztó kórteremben három egyszemélyes ágy helyezkedett el, de csupán egy volt foglalt. A rajta fekvő lány szeme tágra nyílt és vizenyősen ragyogott, miközben szinte pislogás nélkül, mozdulatlanul bámulta az ugyancsak fehérre vakolt mennyezetetet. Nem volt magánál. A sok antibiotikum, altató és fájdalomcsillapító ugyan kiütötte, de a láztól úgy dübörög a füle, mintha csak egy hatalmas dobot tartanának oda, hogy felébresszék. Ennek ellenére nem volt öntudatában. Újra és újra értelmetlen és érthetetlen szavakat motyogott a sötétségnek, miközben szemeit úgy meresztette a plafon felé, mintha arra számítana, hogy az majd válaszol neki.
A rikítóan piros gomb ott hevert a folyadékokkal telepakolt éjjeli szekrényén hevert, de nem volt tudatában annak, hogy könnyedén hívhat segítséget vagy, hogy egyáltalán segítségre van szüksége. A kórtermének hófehéren ragyogó ajtaja tágra volt nyitva, éppen az ilyen alkalmak esetére, de jelenleg nem járt ügyeletes nővér az ő kórtermének folyosóján és hang nélkül küzdött a fájdalom ellen.
Adélaide Colette Dessauge életének tizenhatodik júliusában állapították meg a gyilkos betegséget. Azóta gyakori látogatója a párizsi kórháznak és mind az orvosok, mind a nővérek és egyéb kórházi dolgozók körében igen népszerű. A lány láthatólag nem adta fel, élni akar és ez sok mindenkinek erőt ad. Szimpatikusnak tartják a beteg lányt, aki nem törődik bele a halálba.
- Aki a haláltól fél - nem él. – Szinte lehelte kedvenc írója, Lev Tolsztoj szavait, majd lehunyta a szemét és nem mozdult többé.”
Ezek után azt hiszem, hogy muszáj megnyugtatnom téged, nem haltam meg. Legalábbis még nem. Bizony, én vagyok Adélaide Colette Dessauge és kicsit többet beszélek a halálról, mint a korombeli, átlagos emberek. Minden bizonnyal megvan rá az okom, hiszen lassan két éve küzdök pajzsmirigy rákkal.
A pajzsmirigy rák nem játék, mondta mindig az orvosom, akinek egészen biztosan úgy jött le, hogy annyi eszem van, mint egy marék szárított lepkének. De komolyan. A pajzsmirigy rák nem játék. Kinek jut eszébe ilyet mondani egy olyan lánynak, gyereknek, lassan érett nőnek, aki kismilliószor feküdt már benn a kórházban kemoterápia, rosszullétek és egyéb vizsgálatok miatt. Azt hiszem, elég komolyan veszem, de talán nem is kellene. Lehet, hogy könnyedebben kéne kezelnem, hiszen ha még élni akarok – úgy igazán élni a halálom előtt – akkor nem azon kéne görcsölnöm, hogy melyik pillanat lesz az utolsó az életemben.
.

Heart of Europe.