Életem lapjai

Aznap este szó sem lehetett pár kilóméter futásról. Azt le kellett tudnom valamikor a késő délelőtti kánikulában, ugyanis estére hívtak be az egyik divatmagazin fotózásának folytatására. Az előző modell túl hűvösnek bizonyult és arca egészen ufoszerű volt – legalábbis ezt mondták – úgyhogy, mint derült égből villámcsapás, ért el hozzám az értesítés, hogy aznap este hatra meg kell jelennem a fotózás második felvonásán. Nagy volt rajtam a nyomás, hisz szerencsétlen elődöm még több elvárást varrt a nyakamba, ezeket a stresszhelyzeteket pedig nem bírom túl jól. Tudom, hogy nem szabadott volna, de még aznap reggel dupla adag antidepresszánst szedtem be. Az orvos ugyan nem ajánlja, de nagy baj nem történhet.
Zavart, hogy nyűggel, vonakodva jöttem munkába, hisz azt hittem, amikor végre megtalálom a helyem a szakmába, akkor örömömet lelem benne és izgatottsággal, szenvedéllyel tudom csinálni. A munkám szerettem is. Egyébként nem gyakran vagyok a társaság központjában, de amikor a kamera felém irányul, akkor csak én vagyok és ő. Kihozza belőlem a legjobbat, javít, ösztönöz és boldoggá tesz. Önbizalmat ad és elégedettséget, amikor meglátom a munkám gyümölcsét.
Csak egy valamit szeretnék még jobban, mint a fotómodellkedést. Szívesebben lépkednék a kifutón, híres divattervezők munkáját magamra öltve mondjuk a londoni divathéten. De már egy másik fotós munkáért is azonnal odadobnék mindent. Csak egy olyan hely kell, ahol megtisztelnek, értékelnek és legalább egy hangyabokányi kedvességet táplálnak felém.
- Hányszor pofázzam még el neked, Anna, emeld feljebb az állad?! Hagyj helyet a hájas tokádnak. - csattant fel már sokadszorra John, a fotósom. Szavai, mint azonnal ható méreg terjedtek szét ereimbe, hűvös dühvel és forró szégyennel körbekerítve szívem.
Sóhajtottam egyet és pókerarcot felöltve feljebb emeltem az állam. Le kell nyelned Anna, biztattam magam. Legszívesebben jól beolvastam volna a nagyképű Johnnak és vele együtt a főnökömnek is, de túlságosan kockázatos lett volna. Már így is szorul a hurok fölöttem.
Persze kezdőként, a szükséges iskolákat kijárva csodálattal léptem be ide. Először nem is hittem a szememnek, itt minden annyira csillogó, fényes és gyönyörű volt. Modern felszerelésektől elkezdve, a csinos irodákon át a kreatív díszletig, a dizájner ruhákkal tömött gardróbszekrényről nem is beszélve. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy itt dolgozhatok, sőt a munkámat nem is találtam igazi foglalkozásnak, inkább csak hobbinak éreztem. Valami csodálatos dolognak, amit élvezettel csinálok nap, mint na és mégis kapok érte pénzt.
Azonban hófehérke piros almája is fényes és gyönyörű piros volt, mikor beleharapott mégis összeesett. Mert hiába volt kívül tökéletes a gyümölcs, ha belül romlott volt és mérgező. Nem mondom, hogy minden pocsék belül, ami a felszínen csodásnak tűnik, de ami tökéletesnek látszik, azzal bizony vigyázni kell. Ez a modellügynökség számomra tökéletes volt és nem voltam eléggé óvatos.
- Jólvan, Anna. Mára ennyi, látom ma is pocsék formában vagy. Csak azt mond meg, a hét melyik napján hívjalak be, amikor képes leszel a kezedből kiadható munkát alakítani? - kérdezte gorombán John, de jól tudtam, hogy nem vár választ. Nem is volt kedvem bármit is mondani neki. - És tennél egy szívességet a photoshop mesternek azzal, ha leállnál a dugi csokoládékkal. - emelte égnek szemeit, majd lekapcsolta a reflektort és hátat fordítva nekem, kiment a stúdióból.
Egészen addig bámultam utána, míg alakja el nem tűnt a vas lengőajtó mögött. Akkor kezdtek el potyogni a könnyeim. Nem vészes, csak a szokásos, hisz elég sok fotózásra hívnak mostanában és rendszerint mindegyik után zokogok egy sort. Nem nagy ügy.
Lekuporodtam az egyik nagy paraván mögött, térdem felhúztam és átkaroltam, majd fejemet a ölembe hajtva engedtem szabad utat könnyeimnek.
Mindenki életében vannak ilyen pillanatok. Általában mindennap csak pár óra erejéig tartanak, de ez elég, ahhoz, hogy jócskán elszívja az energiánkat. Egy ilyen pillanat hamar elveheti a kedvünket az élettől, az álmainktól, a vágyainktól. Sosem értettem, egyes emberek miért vetemednek arra, hogy másokat ilyen helyzetbe kergessenek. John egy barom. Remek fotós, érti a dolgát, de tehetsége és hatalmas egója sem ad engedélyt arra, hogy másokkal szemben megüsse ezt a hangnemet.
Az árvaházban mindig kedvesen szóltak hozzám. Nagy szegénység volt ugyan és a nevelőintézet ódon kastélyépülete és udvara sem volt valami modern és ízléses, de az ott élő és dolgozó emberek kedvessége megtöltötte szépséggel azt a helyet. Öt éves korom óta ott éltem, szóval szüleimre nem nagyon emlékszem. Csak az a nap rémlik velük kapcsolatban, amikor valaki közli velem, hogy meghaltak, én pedig egy vidéki árvaházba fogok kerülni, ami valahol északon helyezkedik el.
Igazából nem is lenne olyan nagy baj, ha az intézetben kellene dolgoznom. Az emberek kedvesek és barátságosak. Sokkal közvetlenebbek és egyenesebbek, mint itt és valószínűleg ebben a szakmában ezernyi csalódás fog még érni, melyet érzékeny szívem talán el sem bír. De egyszerűen belerokkannék, ha nem folytathatnám azt a munkát, amiről már gyermekkorom óta álmodom. És egy rossz ajánlólevél a molesztáló, részeges, de modellügynökséges körében igen ismert főnökömtől, nem lendítene sokat a helyzetemen. Reménytelen a helyzet. Azonban a végtelenségig tudom, hogy ez nem folytatódhat. Egyszer majd fordul a kocka, nekem csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot.
Éreztem, hogy a migrén kezd lecsapni rám és a vér is egyre sebesebben folyik ereimben. A szívem meglódult, mintha pár kilométert futottam volna és megmagyarázhatatlan okokból zihálni kezdtem. A tüneteket felismerve remegő ujjakkal nyúltam a zsebem felé és elővettem a gyógyszeres dobozt, majd víz segítsége nélkül lenyeltem egy tablettát.

Heart of Europe.