Életem lapjai

Iszonyatosan fáj… ordítok a fájdalomtól, fröcsögnek belőlem a szitkozódások, anyám a kórházi ágyam mellett zokog, miközben apám csitítani próbál. Nem bírom tovább… tüntessék el ezt az elviselhetetlen érzést. Vágják le a lábam, ha kell, mindkettőt, de szűnjön meg ez a fájdalom. Nem érdekel, majd elrodeózom egy kerekesszékben, talán még folytathatom a kosarazást is, bár tudom, hogy ez csak egy kósza ábránd. Már semmi sem lesz ugyanolyan. A rák alattomos, hirtelen támad, meghúzódva, hogy aztán eltöröljön a világmindenségből. Feledésbe merülök majd. Öt év múlva senki nem fog emlékezni Olivier Descoteuax-ra, a francia srácra, aki mert nagyot álmodni. Félek a feledéstől… anyámra pillantok, remeg a kimerültségtől, bőre pergamenszerű, arca porcelánfehér, ajka kékes. Apám támogatja ki a kórteremből, miközben betoppan az orvos. Minden szó nélkül az ágyam mellé lép. Elővesz egy fecskendőt és színtelen anyagot fecskendez az infúziós zacskómba. Mézem, ahogy a két folyadék kavarogva egyesül. Szemem nehéz lesz, a fájdalom enyhülni látszik, de még egy utolsót belém mar.
Kövér könnycsepp zakatol végig járomcsontomon, de mielőtt még valaki meglátná, szétmorzsolom kézfejemmel. Nem, elég volt… képtelen vagyok tovább küzdeni.
Nagyot ásítok. Kicsit szédülök is. Az orvos hangja mintha kilométerekről szólna. A lábamhoz nyúl, majd a karomhoz, végigsimít rajta, valami furcsát keres rajta, valami nem hétköznapit, valami nem evilágit. De semmit nem talál, bennem van. Belőlem lakmározik, elveszi tőlem az életem. Megszólalnék, ordítanék, futnék… ehelyett tehetetlenül fekszem. Engedem, hogy megvizsgáljanak, hogy újabb adagot nyomjanak belém a kábító koktélból.
Mosolyra húzódik ajkam, groteszk mosolyra. Olyan vagyok, mint egy velencei álarcos. Magamra sem ismerek. A szám kiszáradt, hirtelen ülök fel, leverem a poharat az éjjeli szekrényről. A gyomrom bucskázik egyet és a következő pillanatban kihányom a lelkemet is.
.

Heart of Europe.