Tompa fények, tűszúrásra emlékeztetnek a szememben, a nyelvem száraz, úgy érezem, mintha véresre karcolná minden egyes nyeléssel a szájpadlásomat, mégis egy cigi lóg ki a számból és bőszen nyelem a füstjét. Alig bírom nyitva tartani a szemeimet, csupán homályosan látom a mellettünk elsuhanó tájat – ebből is következtettem ki, hogy autóban ülök.
 Matt és mocskos részeg vagyok, nagyjából így élem le az évem háromszázhatvanöt napját, enyhe túlzással. Azonban, ma vendéget fogadtam. Nem a szokásos kurvákat, hanem valakit, aki az elbűvölő, kissé ravasz modorával jobban elbűvölt, mint néha az alkohol; Adát. És annak ellenére, hogy megismerkedésünk elején inkább csak a farkam vezetett, egészen jó barátok lettünk semmiféle közös éjszakákkal, amik szégyenkedésre késztetnének minket.
 Szóval, vele ülök egy kocsiban, miután gépre ült, meglátogatott, de a jó barát helyett csak egy totálisan részeg, összefüggő beszédre nem képes férfit talált a lakásban, akinek már nem múlt sokon, hogy a saját hányásában fetrengjen. Üveges tekintettel néztem végig, ahogyan lepakolt, ám az a rész, hogy hogyan kerültem a kocsiba, teljesen kiesett. Talán most kezdek józanodni – borzalmas, borzalmas ez a fejfájás, ami kacsingat a halántékomon.
 A nőre nézek, szőke hajára és az arcára, ami pont annyira gyönyörű, mint amennyire veszélyes is. De mégis élvezettel nézem, ahogy a körülötte lévőket ledönti a lábáról, nemet nem kímélve. Ha lenne valamilyen tehetségem az iváson kívül, biztosan írnék róla egy dalt. Vagy aktot festenék.
- Utálok józan lenni… - nyúlok a fejemhez. A hangom rekedt, a számból kilógó cigarettával az ölembe hamuzok. – Ha nem innék folyamatosan, mindig másnapos lennék.
 Azt nem teszem hozzá, hogy ha nem iszok, akkor mással pótlom a szervezetemet károsító anyagot, például egyszer-kétszer egy kis utcával, legfőképpen ünnepnapokon. A szüleim meg addig nem törődnek az életmódommal, ameddig be nem égetem őket valamilyen nyilvános rendezvényen.
- Mesélj nekem kedvesem, milyen volt a repülőút? Csináltál mostanában valami rossz dolgot, vagy életed az átlagpolgárok unalmas életét? – fordulok most már teljesen Ada felé.
- Igazából, hová is megyünk? – intek körbe kíváncsian az autóban, míg nem egy ismerős utcába kanyarodunk be. – Étterembe? Vacsorázunk? Te meg én? – nézek rá nagy szemekkel, kissé még mindig elnyújtva reagálva az ismerős helyre. Minden nap, amikor marad a gyomromban egy kis hely, ebbe az étterembe szoktam betérni – minden nap, mindig egyedül.
 - Változásokat hozol a napjaimba – csapom össze tenyeremet és próbálok valami mosoly-félét felhúzni az ajkaimra.