Mikor megtudtam, hogy Edward azt tervezi, együtt töltünk pár napot vidéken, majd’ kiugrottam a bőrömből, amit persze igyekeztem nagyon nőiesen elnyomni, s csak akkor jártam győzelmi táncot, amikor már a kollégiumi szobámban, egyedül voltam. Annyira fantasztikusnak hatott a gondolat, hogy velem akarja tölteni a szabad idejét, hogy igazán kivételes személynek éreztem magam miatta. Hiszen miért pazarolna rám egy egész hétvégét, ha nem jelentek számára semmit? Persze mindig időben magamra szóltam, ha nagyon elkalandozott a fantáziám, s gyakran torkolltam le magam, hogy ne legyek buta liba és ne képzeljek bele semmibe többet annál, mint amennyi benne van. Elvégre Edward egy neves politikus, az ország sorsa az ő döntésein is múlik. Ő egy fontos, tiszteletreméltó férfi, aki mellesleg olyan szívdöglesztő, hogy egyetlen pillantásától az ember lányának elindul a bugyija lefelé. Erre a gondolatra kicsit el is mosolyodtam. Milyen komisz megállapítások ezek! Pedig lényegében igaz. Levett a lábamról, s mikor eljött az ideje, készségesen omlottam karjai közé. Hónapok óta tart a kapcsolatunk, s hogy őszinte legyek, gyakran felvetem a kérdést, miért? Egyszerű kis egyetemista vagyok, aki meg se közelíti a „kiemelkedően szép” jelzőt. Pulykatojás vagyok, nem is domborodom úgy, ahogyan kéne, nem vagyok modell alkat, külsőm nem üti meg a „tökéletes” mércét, s főleg ébredés után olyan kócosak fürtjeim, hogy egy dzsungelharcos is elveszne közöttük. A származásomról nem is beszélve. Szóval nem értem Edwardot, miért, hogyan ragadtam meg őt, de azért bevallom, nem tiltakozom a dolog miatt. Nem vagyok az a drámázó típus, aki „nem vagyok elég jó neked” indokok miatt megszakítana egy amúgy egészen harmonikus kapcsolatot. Nyilvánvalóan nem én vagyok a tökéletes nő az oldalára és nyilvánvalóan nem is én leszek majd A Nő az oldalán, de az ilyesmin nem szeretek annyira gondolkodni. Persze, szem előtt tartom, de nem szomorítom el magam mindezzel.
Tehát, amikor igazán tudatosult bennem, hogy együtt fogunk tölteni egy egész hétvégét, arra az elhatározásra jutottam, hogy kicsit felturbózom magam, megengedtem hát pénztárcámnak egy szett nem túl kényelmes, de annál szebb fehérneműt, egy új blúzt és egy csinos hálóinget, ugyanis úgy véltem, hogy a figurás pizsamáim nem kifejezetten illenének egy ilyen utazáshoz.
Alapból sem akartam túl sok holmit vinni. Szerencsére eleve nagyon helytakarékosan tudok pakolni, ráadásul nincsen szükségem arra, hogy ötvenezer váltást cipeljek magammal, így az összes cuccom belefért egy közepes sporttáskába, s mivel most nem tervezek tanulni sem, így a könyveimnek nem kellett helyet spórolnom. A táska súlya sem húzta a vállam, miközben az előre megbeszélt hely felé igyekeztem. Felvettem széles lencséjű napszemüvegemet, a hajam lazán kieresztve hagytam, vállamon megigazítottam a táskám, majd a lámpa váltásakor tovább haladtam át a zebrán. Tudtam, hogy alig pár percem van addig, hogy odaérjek, de futni sem akartam, mert azért az nagyon ciki lett volna, ha lógó nyelvvel zuttyanok be mellé a kocsiba.
Már messziről észrevettem az autót, amit keresnem kellett. Kissé beletúrtam a hajamba, ahogy haladtam felé, s egy cseppet felgyorsítottam lépteim. Nem vártam el, hogy kiszálljon, s úgy üdvözöljön. Pontosan tudtam, hogy sehogyan sem szabad, hogy hozzá kössenek. Titkos szerető lettem, még akkor is, ha – szerencsére – legalább nincsen felesége, meg három gyereke. Akkor tuti nem mentem volna bele ebbe a kapcsolatba, bármennyire is csábított volna.
Kissé megnyálaztam kiszáradt ajkaim, melyek lassan felfelé görbültek, s úgy tettem meg az utolsó lépéseket. A közelségében elárasztott a nyugalom, s igazi boldogság lett úrrá rajtam. Hát tényleg eljött! Tényleg együtt fogjuk tölteni a hétvégét!
Könnyed mozdulatokkal nyitottam ki az anyósülés ajtaját, majd behuppantam mellé, s holmim azonnal lepakoltam a lábamhoz, miközben behúztam az ajtót, feltoltam fejem tetejére a napszemüveget, s csak ez után fordultam felé, s néztem rá széles mosollyal, s talán túlontúl csillogó szemekkel. Hogy is tagadhattam volna, hogy mélyen és talán visszavonhatatlanul szerelembe estem? Felesleges volna ezt titkolni kettőnk között.
- Szép napot, Édesem! – Egyik kezemet az arcára csúsztattam, majd lassan közelebb hajoltam hozzá, s ajkainkat összeérintve lágy csókot leheltem ajkaira. - Remélem nem kellett rám sokat várnod… – néztem rá alig eltávolodva tőle, majd megsimogattam arcát, végül visszadőltem, hogy a táskám hátra tudjam tolni a két ülés között, s lepakolhassam az ülésre. Ott azért csak kényelmesebb lesz, de egyből vissza is fordultam hozzá, hogy indulás előtt még egy csókot lophassak tőle, most egy kicsivel mohóbb változatban. - Nem fog összeomlani a rendszer a hiányodtól? – kérdeztem tőle kicsit komisz mosollyal, pimaszkodva vele, majd a szék háttámlájának dőltem, s bekötöttem magam, hogy jelezzem neki, miattam indulhatunk.

Mikor ujjai a hajamba túrtak, apró mosoly jelent meg az arcomon a csók közben, de combjaimon végigfutó érintése nyomán kissé megborzongtam. Annyira vágytam rá. A közelségére, a hangjára, az illatára, az érintésére, a csókjaira. Rá, úgy, ahogy van.
Szavaira a szívem kihagyott egy ütemet, de még mielőtt bármit is reagálhattam volna, újra azon kaptam magam, hogy ajkaink összeforrtak, s ha nem távolodott volna el olyan gyorsan, talán el sem eresztettem volna, hanem rögtön ölébe másztam volna, hogy úgy fogjak bele kényeztetésébe. Ez nem lett volna valami bölcs gondolat, így kapóra jött az eltávolodás.
- Most annyit kapsz majd belőlem, hogy meg is fogsz unni! – Reagáltam végül utólag arra, hogy azt mondta, hiányoztam neki. Ajkaim mosolyra húzódtak, de amúgy sem tudtam volna leplezni a mérhetetlen boldogságot, amit éreztem. Minden annyira… kereknek tűnt.
Kijelentésére kicsit felnevettem, bár csak visszafogottan, mert volt valami morbid kegyetlenség szavaiban, még ha tudtam, hogy ez csak amolyan szófordulat. - Azért ne mondj ilyeneket, nem illik! – mondom inkább viccesre véve a formát, de valahol van benne valami. Nem szoktam más emberek halálát kívánni, senkiét sem, pláne nem a királynőét.
Mikor már az úton haladtunk, kicsit helyezkedni kezdtem, hogy megtaláljam a legkényelmesebb testtartást. Végül egy kicsit ferdére fordultam, s így keresztbe tudtam tenni a lábaimat. Így kényelmes volt. Csak néztem őt, jól esett a látványa.
A kérdése kicsit meglepett, bár lehet főleg azért, mert hirtelen érkezett a viszonylagos csendbe. Hiszen kis ideje már csak az utazás hangja morajlott. - Nem sokszor hagytam még el az országot. – válaszoltam egyszerűen, de el is gondolkodtam rajta. Párizs… Gyönyörű lehet Versailles is, meg annyi múzeum, gyönyörű helyek… Ha írnék bakancslistát, Franciaország tuti sok-sok ponton szerepelne rajta. Annyi minden van ott, hogy szinte végigsorolhatatlan. Egy-két pillanatra el is kalandoztam a gondolataim között, majd újra ráemeltem a tekintetem. - Még nem jártam ott, de egyszer mindenképpen el szeretnék jutni Franciaországba. Annyi minden van ott, amit látni szeretnék… Biztosan gyönyörű ország! – mondtam kicsit fecserészve, majd a hajam a fülem mögé igazítottam és visszafogtam magamba azt a szóáradatot, ami eszembe jutott. Biztosan benne lenne egy szép kis felsorolás, mi mindent néznék meg szívesen, meg mi mindent hallottam, de őt nyilván nem hozza ennyire lázba más országok kultúrái. Biztos voltam benne, hogy több külföldi országban járt már, mint ahány nevezetességet én láttam kishazánkban. Pedig láttam jópárat.
Kinéztem az ablakot, a körülöttünk futó tájat szemlélve. A békés természet úgy rohant az ablak előtt, hogyha az ember nem vándoroltatná a tekintetét, biztosan beleszédülne. Mindig is szerettem utazni. Mármint magát a tényt, hogy ülök egy autóban, vagy valami tömegközeledési eszközön és körülöttem halad a világ. Kellemes volt ez a gondolat számomra. - Jövő héten hazautazom pár napra. Régen volt már otthon. – mondtam el neki terveim. Szerencsére az órarendem megengedett némi kiruccanást a szülőkhöz, mert már nagyon morogtak, amiért régen nem láttam személyesen. Ritkán utaztam hozzájuk haza, amit néha bántam, néha nem. Bár, mikor nem, akkor kicsi bűntudatom volt a gondolat miatt, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy kilógom onnan. Nem véletlenül szakadtam el onnan, néha borzalmasan kívülállónak éreztem magam a saját családom köreiben, pedig imádtam őket. - Képzeld! Szerdán elmentünk színházba páran és megnéztük a Miss Saigont. Annyira fülbemászók benne a dalok és… nagyon tetszett! Nem a kedvencem a musical, de ez kifejezetten nagyon tetszett. – meséltem neki kicsit amolyan mellékes témát. Az elmúlt két napban a darabban felcsendülő dalok mentek a fejemben és előszeretettel dúdolgattam is őket, mikor egyedül voltam. - Bár szerintem neked nem tetszene. Kicsit talán lányregényesen romantikus! – tettem hozzá felnevetve. Soha nem voltam rózsaszínfelhősen romantikus típus, de ez a darab tényleg tetszett. Valahol megindított, valahol megérintett. Talán kicsit magamat is láttam a darabban, a főszereplő nő karakterében, persze ezt a világért se vallottam volna be. - Nem is tudom, el tudnálak e képzelni egy musicalen. Szereted te egyáltalán az ilyen énekes darabokat? – kérdeztem tőle érdeklődve, habár meg voltam róla győződve, hogy inkább… vagy nem szereti az ilyesmit, vagy ha mégis, akkor inkább operapárti. Úgy véltem, valahogy az jobban illene hozzá. Aztán lehet, tévedek. Tudtam, hogy még sok mindent meg kell tanulnom róla, mielőtt ki merném jelenteni, hogy ismerem.

- Hidd el, Kicsim, az önképem több mint egészséges! – mondom elvigyorodva a kijelentésén, ami mellesleg nagyon jól esik. Őszintén fogalmam sincs, mit kezdenék magammal, ha Edward most, a közeljövőben rám unna. Az egyetemet úgy kezdtem el, hogy nem akarok komoly kapcsolatba bonyolódni, hogy semmi ne vegye el a figyelmem a tanulástól. Aztán megismerkedtem Edwarddal. A komoly tekintetű, szigorú vonású, jóképű politikus egyből megragadta a tekintetem, no de én, mint vidéki egyetemista, úgy véltem, még pillantásával sem méltat majd, nem hogy beszélgetésbe elegyedjünk, végül pedig heves csókok közepette forrjunk egybe. Nem terveztem, nem is reméltem, de így lett, s egyetlen pillanatig sem bánom. Habár kissé naiv és felelőtlen részemről, hogy így belészerettem, hiszen érzéseim olyan mélyek és őszinték, hogy biztos vagyok benne, mindez még nagy fájdalmakat fog majd nekem okozni. Nem is lehet ez másképpen sajnos. Pontosan tudom, a Happy End-et nem ennek a kapcsolatnak találták ki. Azért remélem az még odébb van.
- Én nem szorítalak szabályok közé, pontosan tudod, de édesanyám azt tanította, hogy a halállal nem szabad viccelődni! – magyarázom meg egyszerűen a reakcióm. Oké, nem reagálom én ezt túl, nincsenek ilyesféle szőrszálhasogató bevésődéseim, de azért van az a gondolat, ami belém ivódott, amivel egyet is értek. A halál nem játék. Nagyon nem. Kezét combomra simítja, mire egy pillanatra lelesek, majd mosoly terül el arcomon. Saját kezem az övére csúsztatom, de csak finoman, ha szükséges, bármikor pillanatok alatt el tudja venni, ráadásul nem is tartom ott sokáig, csak két ujjammal végigszaladok kezén és alkarján, s már odébb is húzom kezem, hogy egyáltalán ne zavarhassam őt. Talán kicsit kínosan is ügyelek arra – mindig, nem csak most -, hogy soha, semmiben, semmilyen körülmények között ne legyek útban neki. Nem akarok még elveszíteni. Valahol rettegek ettől az egésztől. Kijelentésére csak kiszélesedik a mosolyom - Pont egy angol Lordot idegesít a francia mentalitás? Milyen éééérdekes… – pimaszkodom vele egy kicsit, de hangom játékossága is azt tükrözi, hogy csak élcelődök vele. Hiszen mi mást tehetnék? Fogalmam sincsen milyen a franciák mentalitása. Mármint élesben nincsen. Találkoztam már francia származásúval, de ennyi nem volt elég komoly következtetések levonásához. Ilyen téren tudásom kifejezetten lékekkel teli, tapasztalataim pedig kifejezetten szegényesek, ha finoman akarok fogalmazni.
Mikor azt mondja „ugorjunk át Franciaországba” egy pillanatra ledermedek, még levegőt is elfelejtek venni, majd kicsit jobban felé fordítom felső testem, s hitetlenkedve nézek rá. - Ezt… komolyan mondtad? – kérdezem, de rálesve már egészen pontosan látom, hogy nagyon is komolyan gondolta a kiruccanást. Alsó ajkamra kell harapnom, hogy ne sikkantsak fel, de egy kisebb örömnyüsszenés így is előbukik zárt ajkaim közül, szemeim vad csillogásba kezdenek, majdnem tapsikolni is kezdek gyerekes örömömben, de ezt végül mellőzöm, jobb kezem ruhám szélébe markol, hogy lefoglaljam, miközben másikkal hajamba túrok pótcselekvés képpen. - Ezt el sem hiszem! Hogy ne lenne kedvem? Te jó ég, nagyon jó lenne, nagyon szeretnék áthajózni! Edward, ez… annyira csodálatos… Ez az út, a nyaralás, minden… annyira boldoggá teszel! – vallom be talán túl őszintén is. Szívem hevesebbeket dobban, lélegzetem is kissé felszaporodik. Legszívesebben azonnal a nyakába ugranék, s vad csókba vonnám, de hát… vezet, így csak próbálom az üléshez ragasztani magam, de majd kiugrom a bőrömből. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmik is eszébe jutnak! Én… szeretem őt! Úr Isten, de még mennyire, hogy szeretem! Még ha akarnám, se tudnék szolidan és nőiesen reagálni, arcomon akkora vigyor terül el, hogy az szinte már irreális, tekintetem csillog, akár a bagzó macskáké, s egész testemen érződik az izgatottság. Lehetnék én még ennél boldogabb? Pláne egy ilyen csodálatos férfi oldalán? És nem azért, mert elvisz helyekre, kicsit sem érdekel a pénz, sőt ilyen értelemben az utazás sem, de… gondol rám. A gesztus, az elképzelés… Egyszerűen tökéletes!
- Szerdán órák után indulok és kedden reggel jövök vissza. Nem lesz belőle probléma, nem szoktam hiányozni, most se sok mindenről maradok le és már megbeszéltem pár szaktársammal, hogy odaadják a jegyzeteiket, a határidős beadandókat meg úgy is tudod, hogy mindig hamarabb is leadom… Ne aggódj, csak pár nap, semmi gond nem lesz belőle! – fejtem ki neki a választ. Tényleg nem gyakran járok haza, ráadásul az iskola is elég jól megy ahhoz, hogy időnként egy kis lazaságot megengedjek magamnak, mint most ezt a nem tanulással töltött hétvége, vagy a hazautazós pár nap. Az órarendem szerencsére megengedi és negatív visszhangot se fogok okozni. - Te is biztos elfoglalt leszel most – meg igazából mindig az vagy -, utána meg majd összeegyeztetjük, mikor érsz rám nehogy elvonási tüneteim támadjanak! – mondom kicsit rákacsintva, bár talán ezt nem is látja a vezetés miatt. - Ugye nem haragszol, hogy ilyen hirtelen csak beközöltem…? – kérdezem újra röviden végigsimítva a kezén, miközben az út csak út halad körülöttünk. Nem tudom, mennyire lehetünk még az úti céltól, de azt igen, hogy egy ideje már megyünk.
- Ugyan így voltam gyerekként a vasárnapi misékkel! Szégyen, nem szégyen, borzalmasan untam mindig… – vallom be, kifejtve, hogy megértem indokait. Nem kell minden elit ízlésének egyformának lennie. Sőt, szerencse, hogy mindenki különböző, különben most nem ülnék egy kocsiban vele. - Legalább akkor már azt is letisztáztuk, hogy sose akarlak majd színházba csábítani! – mondom kicsit felnevetve az elmeséltek után. - Szegénykém, micsoda borzalmakat élhettél át! – persze hangom játékos, csipkelődő, de csak piszkálódom vele, ahogy szoktam. Tudom, hogy ne veszi magára. Szélesen vigyorgok hozzá, félre ne értse. Kérdésén felnevetek, de annyira, hogy pár pillanatig abba se tudom hagyni. Magam elé képzelem Edwardot igazi trubadúr – kissé túlzással – szerelmes hercegként. Én kis Rómeóm! A gondolat nagyon élénken mozgatja meg fantáziám, s csak nevetek, míg végre levegőhöz jutok. - Épp kérni akartalak, hogy változtassuk a kapcsolatunk habcsókos nyáltengerré! Mindenképpen, Édesem, nincs is más vágyam! – mondom még mindig kissé kuncogva, majd szám elé téve a kezem próbálom visszafogni erős reakcióm. Ez most nagyon jól esett, rég nevettem ennyire jó. Anyukám erre azt mondaná, hogy most biztosan hízott vagy két kilót. Hát hízni talán nem híztam, de lelkemnek nagyon jót tett a dolog. - A zenéit kellemesen fülbemászónak, az előadást szórakoztatónak a történetet pedig szívdobogtatónak találtam! Nem is kellett, hogy reális, arra ott az élet. Szerintem szép történet volt és megfogott a mögöttes tartama, a mondanivalója. Ezért tetszett! – fejtem ki végül a kérdésére a választ. Valószínűleg én is idegbajt kapnék, ha minden héten színházba kellene járnom. Ennyire azért nem szerelmetesedtem bele a világba, de időnként egy-egy darab felüdítő és szórakoztató. Ez most egy darabig elég is volt. Élveztem és a társaság is jó volt. - Meg maga a hangulat is jó volt. Utána beültünk egy helyre és kicsit átbeszéltük a darabot. Jó volt nem csak iskolai témákról beszélgetni az ottani ismerőseimmel, barátaimmal. – mondom, habár nem vagyok az a kifejezetten sok barátot gyűjtő típus, de egy-ketten már beleesnek abba a kategóriába, hogy barátnak, vagy minimum nagyon jó havernak mondanám őket, de hangosan nem teszek közöttük különbséget. Barátok és pont. Minek ezt cifrázni?