Jellemezd a karakteredet 5 jelzővel, vagy pár mondattal:



Áááá...hol is kezdhetném.
Először is, nem...nem vagyok őrült. Legalábbis nem a szó rossz értelmében. Nem szoktam embereket megkínozni, állatokat felgyújtani, lopni, csalni... sem semmi ehhez hasonló. A szó másik... 'jobb' értelmében viszont az vagyok. Nincs ki mind a négy kerekem. De éppen ezért vagyok ilyen zseniális. Mert minden művész őrült. Őrültnek kell lennie ahhoz, hogy alkotni tudjon. Szoktam-e szokatlan dolgokat művelni? Mit tartasz szokatlannak? Hm..minden reggel kiverem a farkam, mert jól esik...láncdohányos vagyok, nem vetem meg a piát, sem a szép nőket. Amiben hál' Istennek nincs hiány. A gyengém a szép hosszú comb, a dús kebel, és finom, friss punci. De férfi vagyok... úgyhogy ez a normális nem? Vannak barátaim, akikkel jól megértetem magam, az ő véleményük viszont általában hidegen hagy. Azt mondják a zseniknek zseni barátai vannak...hát én még keresem. Imádom a munkám. Azt hiszem még nem említettem, hogy fényképész és forgatókönyv író vagyok. Hogy hogyan talál a kettő egymással? Sehogy. A fényképészet az igazi és egyetlen szerelmem az írás csak jó hatással van rám. És hát egyáltalán nem meglepő, hogy mindkettőben jó vagyok. A legjobb. Szeretek minden kimagasló teljesítményt nyújtani, ezért soha nem adom fel az álmaimat. Hol így, hol úgy de mindig a legjobb leszek. Azt hiszem, hogy elbűvölő és magával ragadó személyiség vagyok. Meg persze szexi. Nem így gondolod?

Jellemezd a szerelmi kapcsolatod, ha van olyan:


Nem hiszek a szerelemben


Jellemezd a családdal való viszonyod:

Nincs családom

Nos... a szüleim Dublinban találkoztak. Szinte az első pillanattól fogva lángra lobbant bennük a szerelem és össze is házasodtak. Anyám szép és fiatal volt, apám már a negyvenes éveiben járó festő. Egy Dublini kiállításon találkoztak, ahova anyámat a szülei vitték kirándulni a 18. szülinapján. A kiállításon a híres Vincente del Ray festményei voltak kiállítva, ami az anyámat lenyűgözte. Mindig is imádta a festészetet. Tehát, az apám 42 éves volt, édesanyám pedig 18. Az egyiket lenyűgözte a művészet és Dublin csodálatossága, a másikat pedig a fiatal angol lány bája. Így hát nagyszüleim minden tiltakozása ellenére röpke fél év múlva, anyám kimondta a boldogító igent, és a dublini festő felesége lett, elhagyva Angliát. Aztán megszülettem én. Születésem után nem sokkal apám karrierje hanyatlani kezdett, ő pedig bánatában egyre többször markolta meg az üveg nyakát. Ilyenkor többször is előfordult, hogy megvert minket. Anyám még csak 20 éves volt, a karjában fogott engem, szíve alatt hordta a húgomat és lelépett. Elhagyta azt a vén részegest, aki valamikor megdobogtatta a szívét. Vissza szökött Angliába. Az annyira imádott kis országába. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy visszamenjen a családjához így Walesbe menekült. Egy kocsmába szegődött be dolgozni és ott tengettük mindennapjainkat. Az alig huszonegy éves fiatal lányból, fél év alatt negyven éves aggastyán lett. Már semmi fénye és pompája nem maradt. Ez a változás az én gyerekkoromra is hatással volt. A jólétből és gazdagságból egyszerre csak a porba és sárba kerültünk. Én még csak két éves voltam, de soha nem felejtem el anyám könnyes szemét, fáradt,  simogató kezét vagy korgó gyomrának üvöltését, amikor az utolsó szelet kenyeret ideadta nekem, és ő üres hassal feküdt le, hogy hajnalban keljen és ismét halálra dolgozza magát. Emlékszem, pedig alig múltam három éves, anyám első ősz hajszálaira, amikor az alig megszületett húgom koporsója fölé hajolt, hogy utolsó csókot nyomjon homlokára. Azután soha nem volt már boldog többé. Elvesztette egyik gyerekét, és ezt nem tudta feldolgozni. Így nőttem tehát fel. Életem első éveiben megtapasztaltam a halált, a csalódást, a fájdalmat és a könnyeket. Persze ekkor én még mindebből semmit nem fogtam fel. Nekem játék volt az élet. Tyúkot csentem, tiltakoztam minden ellen, árkot ástam, fára másztam és soha nem értettem, hogy anyám, miért nem jön velem, hiszen az élet csupa játék. Miért dolgozik annyit és miért sír minden éjszaka a párnájába bújva. Miért kaptam mindig pofont, amikor rákérdeztem apára, és utána miért ölelt meg sírva, hogy ne haragudjak? És miért mentünk ki minden vasárnap a temetőbe, egy csokor mezei virággal? Miért nem kel fel a húgom? Az életem  nagy miértekből állt, amire általában anyám a könnyeivel válaszolt. Így cseperedtem fel tehát. Anyámmal, aki a megélhetésért küszködött, a húgom szellemével és egy apa hiányával. Ahogy teltek múltak az évek és iskolás sorba kerültem, egyre jobban elhatározódott bennem az érzés, hogy én nem akarok ilyen életet élni. Nem akarom az alig harminc éves anyám példáját követni, aki ahelyett, hogy szárnyalna és csillogna, egy lepukkadt poros kocsmában dolgozik, és hatvan évesnek néz ki. Néha amikor rám nézett vagy mosolygott  szeme csillogásában felfedeztem a régi anyát. Akinek a nevetésétől csengett a ház, és aki minden este mesét olvasott nekem...vagy énekelt. Elhatároztam tehát , hogy én nem ilyen életet fogok élni. Ahogy egyre jobban nőttem és láttam elfogyni anyámat az utálat, amit apám iránt éreztem megkeményítette a szívem. Mogorva lettem és állhatatos.  16 évesen komoly elhatározásra jutottam. Elhagyom anyámat és beköltözök Londonba. Azon a napon, amikor a hátamra vettem a hátizsákom láttam őt utoljára. Nem sírt. Csak állt a szakadó esőben és nézte ahogy távolodok. Nem szólt semmit, nem kérlelt, nem könyörgött. Adott egy puszit a homlokomra és nézte ahogy elhagyom.  Pedig ő mennyit harcolt értem. Hány éjszakán át nem aludt, hányszor vonta meg magától az ételt, azért hogy most magára hagyjam. Azt hiszem akkor szakadt meg végleg a szíve. Két nap múlva, már az egyetlen hű gyermeke mellett pihent, a föld alatt. Belőlem pedig egy hányódó huligán lett. Nem találtam a helyem a nagyvárosban, ide-oda csapódtam. Még apámat is megkerestem egyszer. Elutaztam Dublinba, hogy elmondjam neki mennyire utálom és hogy azt remélem, hogy a föld alatt fog megrohadni. De elkéstem. A szomszédok elmondása alapján alig egy hónappal  távozásunk után kiugrott az emeletről. Nem hagyott maga után semmit, csak néhány vacak festményt és üres üvegeket. Árva maradtam. Ezután felgyorsultak a cselekmények az életemben. Londonból, Dublinba, Dublinból Londonba vándoroltam, és felfedeztem, hogy a művészetnek gyógyító ereje van. Elkezdtem tehát verseket olvasni, kedvenc költőm Francois Villon volt. Imádtam a költeményeit. Shakespeare pedig megmozgatta a fantáziámat. Megpróbálkoztam hát a vers írással, de a rímek faragása nem az erősségem. Egy véletlennek köszönhető az, hogy fényképezőgép került a kezembe és az életem megváltozott. Az Oxford street-en sétáltam, kezemben egy szál cigivel, amikor egy teljesen ismeretlen ember megszólított, hogy fiatal srácokat keres fotózásra, nem lenne kedvem csatlakozni? Jó pénzért, hát miért is ne. Így hát magával vitt egy puccos stúdióba és nekifogtunk a munkának. De engem mindvégig jobban érdekelt a kamera másik fele, így hát megengedte, hogy készítsek pár képet. Így kerültem közelebbi kapcsolatba a fényképezőgéppel, és azonnal tudtam mit akarok. Ez lesz életem hivatása. És így is lett. Ennek már öt éve, most már profi vagyok a munkámban, van egy kis stúdió termem  és egy kis lakásom is. Néha eszembe jut anyám szerető kezének melege és szeme csillogása, de nincsenek érzéseim. Nem gyengülök el és nem lobbanok fel. Ami volt az elmúlt. Szép nők társaságát élvezem, szerepelek a címlapokon, és már nem mászok fára. Azt hiszem én lettem az apám...