Életem lapjai

Kár lenne letagadni, hogy bizony még egy kutyának is jobban bejött az élet, mint nekem. Jól indult, aztán elcsesztem. Emlékszem, úgy öt éves lehettem, mikor anyunak a szerda esti balett órám után elújságoltam, hogy én egyszer híres táncos leszek, ha törik, ha szakad.  Akkor persze balett táncosra gondoltam, ma már nagyon úgy néz ki, hogy ha nem találok magamnak valakit, aki elvesz, és még pénze is van, akkor kénytelen lesz beállni rúdtáncosnak. Vagy valami még rosszabbnak. Idén járom másodszorra a gimnázium harmadik osztályát, nem azért mert hülye vagyok, hanem mert egyszerűen cseszek bejárni. Jobb dolgom is van annál, mint egész nap szarságokat hallgatni olyan undorító személyiségű emberektől, akiket legszívesebben jó nagy ívben elkerülnék. Megpróbálják szó szerint a diákok fejébe verni a tananyagot, ami természetesen arra soha nem fog megtanítani senkit, hogy mi lesz majd, ha kikerül az Életbe, nagybetűvel. S ha ez még nem lenne elég, fel vannak háborodva, hogy bulizással, alkohollal és dohányzással próbálom elkerülni az iskolai nyomás okozta depressziót. Persze, ez nem csak a tanárokra igaz. Szinte nem telhet el úgy egyetlen napom sem, hogy ne hallanám az „Olyan szép kislány vagy, miért kell ezt csinálnod?” vagy a „Ne hozzám gyere, ha öt év múlva nem lesz semmid”, és ehhez hasonló mondatok sokaságát. Talán még igazuk is lesz, lehet, hogy úgy végzem, mint az a csöves, akit a múltkor láttam az aluljáróban, de én legalább elmondhatom majd, hogy volt életem. Talán, de ki tudja. Lehetséges az is, hogy a pasi, aki miatt álmatlan volt a tegnap éjszakám, ma elhív egy randira. Akár a lottót is megnyerhetem, vagy hozzámehetek egy olyan férfihez, akinek a bőre alatt is pénz van, lehetőleg két héten belül meghal, és rám hagyja az összes vagyonát. Bármi lehetséges, én pedig bármivel megbirkózom, hisz még a legrosszabb dolgokban is akad valami jó. És legalább élek.
.

Heart of Europe.