Életem lapjai

- Nem ez nem történhetett meg, egyszerűen nem tudom elfogadni. Nem és kész. Ilyen a mesékben nem létezik – hatogattam  fél hangosan miközben próbáltam kitörölni a kedvenc felsőmből a kávé foltot. Ezt még egy nagyon kedves barátnőmtől kaptam, aki sajnos Skóciában kellett hagynom, most pedig véletlenül tönkretettem a ruhát, amit tőle kaptam. De ez igazán már csak hab volt a tortára. Vagy mondhatnék ruhát is a torta helyett, hisz abból is jutott rá, de most nincs kedvem poénkodni. Mély levegőt vettem, és minden egyes lélegzetvétellel erősebben súroltam a ruhát a kezemben. A fejemet ráztam tagadásomban, egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt, hogy megint balul csináltam valamit, hogy megint csalódást okoztam. Már nem is vagyok benne biztos, hogy a ruha miatt rázom a fejem, hogy amiatt hajtagom azt a bizonyos tagadó szót: nem.
Hiába is mondogatod ezt, megtörtént. Szólalt meg egy hang mélyen a fejemben én pedig próbáltam figyelmen kívül hagyni és csak tovább dörzsöltem a finom anyagot kezeim közt. Meg sem érdemlek ilyen szép ruhát, nem is értem miért kaptam. Talán szülinapom volt, vagy karácsony, de az is lehet, hogy nem is az enyém a ruha. Már ezen sem lepődnék meg, ami azt illeti. Ahhoz túl sok hihetetlen dolog történt velem a héten.
Rácsöppent valami a vizes rongyra, amivel továbbra is erősen súroltam a gyönyörű ruhát. Aztán még egy csöpp. Szétnéztem, mert egy pillanatra azt hittem, hogy elkezdett esni az eső, ami hülyeség, mert a szobámban vagyok és minden ajtó és ablak zárva van. Még a függöny is el van húzva. Csak a lámpák nyújtanak fényforrást. Semmi elváltozást nem látok a szobában, sehol sem folyik a víz, így visszafordulok munkámhoz.
Még egy csepp.
Miközben letöröltem arcomról lefolyó könnycseppeket, eszembe jutott, amit anyám mondott mindig nekem. Nőj fel végre, Mary. Az élet nem egy tündérmese, nem hajkurászhatsz balga álmokat. Azt tettem volna? Én csak meg akartam változtatni a világot, ha nem is az egészet, de egy icipici részét. Segíteni az embereken, ez volt az álmom, ami, mint rájöttem egy hálátlan feladat. Reszkető kezemmel kissé ügyetlenül dobom el a rongyot a sarokba, amit először a falhoz akartam vágni, de nem vagyok egy dühöngő típus, így csak egy gyenge dobásra sikeredett. Halk puffanással ért földet, én pedig nem igyekeztem fölvenni, csak a kék szatént figyeltem, amin egy kisebb lyuk képződött, valószínűleg az én hibámból. Ezt most már tényleg én rontottam el, nem hibáztathatom a véletlent, vagy a balszerencsémet. A telefonomra néztem, mely az asztalon feküdt, érintetlenül. Felhívhatnám a családomat és elmondhatnám nekik, hogy mi történt... ez a gondolat azonban olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan jött. Még szerencse, hogy őket nem kevertem semmilyen bajba, hisz egy ilyen piszkos kis pletyka tönkre vágná a családom életét, nem csak az enyémet. A többek hallgatását úgy szereztem meg, amire sosem gondoltam volna, hogy képes lennék. Pénzzel. Eddig még sosem kellett lefizetnem senkit, elég volt, hogy tudták ki vagyok, de mégsem szerettem ebből előnyt kovácsolni. Most pedig a családi hátterem egyszerre jó és rossz dolog.
És holnap újra látnom kell az arcukat, én viszont nem lennék képes a szemükbe nézni. Haza kell mennem, ami azonban azt jelenti, hogy vége a művészettörténet és latin óráknak, amiket annyira élveztem. A tanárok sokkal elfogadóbbak itt, Svájcban, mint otthon, de muszáj félbeszakítanom, már ma. Felkaptam a telefonom és a híváslistámban rögtön megtaláltam a személyt, akit ilyen esetben hívhatok
- Üdv Rogers. El tudnál jönni értem Svájcba a géppel?... Még ma...

.

Heart of Europe.