Életem lapjai

Sokszor nincs logika azokban a dolgokban, amik a sorsunkat kísérik. Az élet sosem volt fair játszma. Nem igaz, hogy a rosszak megbűnhődnek, a jók pedig elnyerik méltó jutalmukat. Az élet nem tündérmese, ahol minden fekete és fehér. Összetettebb. Egy ártatlan, tiszta lány meséje rémálommá változik, amikor eléri egy súlyos kórság. Egy sérült, meg nem értett lány rémálma mesévé változik, amikor találkozik ezzel a lánnyal. Lehetnek barátok, mikor egyáltalán nem hasonlítanak, mikor akadályokkal rögösített az út kettejük között? Lehet-e őszinte a szeretetük egymás iránt, mikor annyi bizonytalanság öleli körbe őket? Lehet két lány szerelmes? Nem.
Levésve ezeket a szavakat a meggyűrt papírra, ajkaimhoz emelem a tollat. Lágyan gördítem végig alsó peremén, mintha ihletet várnék belőle. A nap sugarai apró fonalakat szőnek előttem, a még apróbb porszemek pedig lubickolnak bennük. Üdítő lehet az éterben lebegni. Az egyik folyton bukfencező apróság megragadja a figyelmem. A magány sokféle lehet. Kínzó, erőltetett és béklyókba záró, de van az a fajta magány is, amit bizonyos emberek maguk választanak. Elhatárolódnak mindentől és mindenkitől, saját okokból és célok címén. Ám hiába sétálnak önként a mocsárba, egyesek, mikor már túl mélyre süllyedtek, szabadulni akarnak – ez azonban csakis egy másik ember segítségével sikerülhet. Feloldozásra várok. Gyenge ujjaim eleresztik a tollat, hogy az asztalra hullva végig gördülhessen, majd sietve menekülhessen előlem.

- Héj! - ismeretlen hang kiabál fel pár méterről, a folyosó végén. Vontatottan engedem tekintetem felé, hogy megnézhessem magamnak tulajdonosát. Azonban a káprázattal, ami elém tárul nem bírok. Ereszt tartásom és ujjaim elernyedve vesznek búcsút a mappától. Ellépek a szekrényemtől, hogy közelebbről megcsodálhassam, ahogy félénken oda lép Lisa jobbjára, majd reszkető ajkakkal útbaigazítást kér. Mozdulatlanul figyelem, mint aki vadászlesen van. Olyan vad lépett a felségterületemre, aminek képtelen vagyok ellenállni. Csupán akkor rendezem arcizmaim, mikor észlelem, hogy pontosan viszonozza a szemkontaktust. Automatikusan vonom el róla mohó tekintetem, majd egy helyben állva nézek magam mellé.
- A tied? - kérdezi lágy hangon, mire minden sejtem borzongani kezd és alig bírok a remegéssel, amit kivált belőlem. Titkon pillantok rá, ahogyan leguggol a földre hullt rajzaim mellé és szedegetni kezdi azokat a semmitérő papírokat.
- Igen. - alig észrevehetően megrázom a fejem, hogy keringéssel biztosítsam az üres tér betelítését - Hagyjad csak. - térdelek mellé, majd kikapva a kezéből a műremekeket belegyömöszölöm őket a kemény fedelű vékony gerincbe.
- Bocsánat. - tekintete nem állapodik meg, nem pillant rám, azonban én szünet nélkül bámulom.
- Én bocs. - félre döntöm a fejem, hogy nonverbálisan is éreztessem, mekkora paraszt vagyok. Ez velem jár.
- Csak új vagyok és képtelen vagyok eligazodni... - látom, ahogy magára erőltet egy kétségbe esett mosolyt, aminek köszönhetően különös meleg járja át a mellkasom. Elnyílnak ajkaim, de szó nem jön keresztül rajta, mert felegyenesedik. Lassan másolom le a mozdulatot felfalva a látványt. Talptól-tetőig.
- Értem. - lesütöm szemeim, miközben összekötöm az apró szálakat mappám oldalán.
- Nem segítenél? - döbbenet ül arcára. Talán azt várta, hogy magamtól felajánlom, de ennyire mazochista még nem vagyok. Nem őrültem meg.
- Nem. - bocsánatkérően rámosolygok s még egyszer felfalom a gyönyört, majd berúgva bal talpammal a szekrényajtaját elhaladok mellette, mélyen magamba szívva az illatát. Különleges egyveleg. Vattacukor talán?

Nem vagyok őrült, vagy kegyetlen. És érzéketlen sem, én csak mindössze rendet akarok. Mások lehet, képesek káoszban élni, de én ezt nem engedhettem meg magamnak. Szabályokból és határokból építették fel az életem. Mindent megtehetettem, egy bizonyos pontig. Az egész rendszernek van egy középpontja, amihez minden kis darabnak igazodnia kell. Mint egy koncentráció-kirakós játék. Ha valamelyik aprócska rész nem stimmel, akkor bizony odébb kell raknom. Másrészről minden alkalommal, mikor közel kerül hozzám valaki, az megsérül, vagy meghal. Azzal, hogy kerülöm, Őt óvom.
Eltolva magam megemelkedem a székről, majd a tükörhöz lépkedek. Egy gazdag családban a már amúgy is fekete seggű bárányt képviselem -grafikus- mindkét oldalon. Ha kiderülne, hogy biszexuális hajlamokkal küszködöm...
Éles fájdalmat érzek belenyilalni  alsó ajkamba, s ekkor lepillantok rá. Apró foltban vérzik, elharaptam. Összeszűkült szemöldökkel pillant vissza rám az alteregóm, mintha nem értené, hogy mi történt. Arcára táncol egy halovány mosoly, majd végig kúszva rajta, eltűnik. Mintha genetikailag taszítanám a lányokat, pedig vonzódom hozzájuk. Megköszörülöm halkan a torkom...
Az első barátnőm Valeri, meghalt -
Lepillantok és homlokom kezdem dörzsölni jobbom tenyerével, majd a tarkómon simítok végig.
A legjobb barátnőm Lexi, elmenekült előlem -
ajkaimon húzom végig ujjbegyeim.
És most ez a lány -
mellkasomra tapasztom tenyerem, jobban kell nekem, mint bárki ezen a nyomorult bolygón. De mit érek vele?
Nincs olyan ember, aki képes volna megmaradni mellettem hosszútávon.  Leszámítva azt az egy-két barmot, akit barátnak hívhatok. Rajtuk kívül nincs senkim. A családom idegen.

Heart of Europe.