Életem lapjai

A helyzet az, hogy normális, ép elméjű embert biztosan nem venne rá se isten, se varázsló, hogy költözzön Norvégiába. Főleg nem Skóciából. Itt áprilisban még könnyedén előfordul, hogy esik a hó, ha kinézek a Fort William-i birtokunk ablakán, ködös, hűs, fehér tájat, hegyeket látok magam előtt. Mindez nem volt elég, úgy tűnik. A szüleim talán hibernálni kívánnak engem a zord Skandináviában.


Ez ez egész is mindössze egy levéllel kezdődött. Én éltem a mindennapi életem, csöppet sem törődve azzal, hogy büfögni vagy fingani illik-e az etikett szerint vagy nem. Jobbára egyedül voltam a kastélynak mondható házunkban, a szüleim jobban szeretnek utazgatni a királyságok között, tárgyalni a többi nemessel, szerződéseket kötni, elherdálni a családi örökséget partikon és kaszinókban. Amikor is hazaérkeztek. (De minek?) Úgy tűnt, megelégelték az én életstílusomat, azt, hogy farmerban és flanelingben mászkálok, néha még a bugyit és a melltartót is nélkülözve, emellett pedig egy képregényboltban dolgozom annak ellenére, hogy hamarosan harminc leszek és diplomát is szereztem a St. Andrews-i egyetemen nemzetközi tanulmányokból illetve politológiából. Utáltak velem megjelenni bárhol is, mert folyton valamit elszúrtam, valamit nem szabályszerűen végeztem, disznó vicceket meséltem a többi befolyásos ember társaságában, és hát, folyton csak szabadkozniuk kellett miattam, kifogásokat keresni, amiért nem mentem el ennek vagy annak a születésnapi zsúrjára, vagy amiért még mindig szingliként élek.


Valamiféle levélre hivatkoztak, amiről gőzöm sem volt. A postát általában ott is hagyom, ahová bedobják, a számlákat úgy is az alkalmazottak intézik, nekem pedig, valószínűleg egyedül ebben a világban, még mindig nem sikerült bankszámlát nyitnom, így a fizetést is készpénzben kaptam eddig. Bár, nevetségesen keveset, de nem is volt rá szükség soha. A családi kassza igencsak bőséges volt. A hangsúly persze, a múlt időn van. A szüleim utazgatásai, az egyre rosszabb befektetések, a szerencsejátékhoz fűződő szerelmük megtette a hatását. Így minden mentsváruk az a nyamvadt levél volt.


Kapóra jött nekik egy hasonlóan elkeseredett család, akik a fiuknak próbálnak nejet keríteni. Így valamiféle egyezséget köthettek, már amennyire a kétségbeesett rimánkodásukból le tudtam szűrni, miszerint én önként és dalolva vonulok oltár elé a csávóval, így nekik nem kell szégyenkezniük miatta, a mi családunk pedig némi pénzhez jut ismét, és nem kerül a süllyesztőbe a Campbell név minden birtokával együtt. Kedves tőlük, igazán. Főleg, hogy még egy - szerintük - pöpec állást is tudtak nekem keríteni Norvégiában.


A levelet a norvég királyi család küldte. Nekem címezték. Már csak a repülőn tudtam elolvasni, és sajnos hiába kiabáltam, hogy fordítsák vissza a gépet, már nem tehettem semmit az ellen, hogy, amint leszállok az országban, oktatási tanácsadó és a jelenlegi király potenciális feleségjelöltje váljon belőlem. Hogy van norvégül az, hogy basszus?





.

Heart of Europe.