19BiszexBritUK, London1995. 07. 24. Diák | Életem lapjai Dermedten meredek a tasakra, képtelen vagyok mozogni, ujjaim remegnek, ajkaim száradtan, résnyire nyitva, a torkom szinte ég. Úgy érzem, mintha csak a testem volna jelen, a lelkem azonban a távolban jár, képtelen vagyok felfogni, ami körülöttem történik. A távolból szirénák hangja hallatszik, jól tudom, hogy nem maradt már elég időm... ha egyáltalán volna mire. Felszívhatnám a finom fehér port, de jól tudom, hogy avval semmit sem érek. Nem hoz vissza senkit, nem mulasztja el a fájdalmam, amelyet képtelen vagyok elviselni. Érzem, ahogy felemészt, a szerveimig hatol, megbénít és elgyengít. Ordítanék, de nem jön ki hang a torkomon, sírnék, de kifogytam a könnyekből, már senki sem fogadja el bánatom. El akarok menekülni, magam elől, a világ elől, minden elől, el akarok tűnni, meg akarok halni... és gyűlölöm magam érte. Mert ennyi maradt a családomból... egy nyomorult kis senki, aki eldobná az egyetlen dolgot, amit ők már sohasem kaphatnak vissza. Az életét. Magamra húzom a kapucnit, dühödten taposom egy londoni sikátor bűzlő aszfaltját, zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel követem a már ezerszer végigjárt utat egy újabb pszihológushoz. Néha elgondolkozom, mi lehet az aktában, amit kézhez kapnak, na meg hogy mennyit fizet a nagybátyám, hogy elvállaljanak. Problémás gyerek voltam, mindig is csak nyűg voltam... noha a szüleim soha sem vetteték ezt a szememre. A bátyám... mindig azt mondogatta, az lenne baj, ha nem lenne velem probléma. Hogy éljem ki a fájdalmamat. Hogy legyek önmagam. Dühödten verem öklömet a falba, a vérem undorító ragacsként tapad bőrömre, de a zuhogó eső elmossa. Újra és újra beleverek, már zsibbad, de még mindig nem fáj... azt akarom, hogy megőrjítsen, hogy elterelje a figyelmem a bennem lévő ürességről. Miért én maradtam életben? A könnyeim újból elerednek, ahogy felpillantok az égre. A mellettem pislákoló lámpa fénye végleg kihuny, én pedig egy utolsót rúgok a falba. Nekivetem a hátam és ernyedten csúszom bele a mocsokba. Hangokat hallok. Egy pillanatra, egy kegyetlen pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán végleg megőrültem, de a következőben befordul pár rosszarcú srác a sikátoromba. Keserű félmosoly kúszik fel az arcomra, amelyet inkább vicsornak neveznék. Vajon elég lesz, hogy húzottszemű vagyok? Talán nem. Megelőlegzem a dolgot, és beverek egyet a legközelebbinek. Először csak döbbenten bámulnak, a srác arcán keveredik az ő vére és az enyém. Eleredt az orra. Újra felpillantok az égre, mielőtt gyomorszájon vágna egy gorilla méretű, gusztustalan brit. Talán ma meghalok. Annyival egyszerűbb lenne minden... nem értem miért van a hónaljam alatt a feje, vagy hogy miért ütöm már a hatodikat gyomrába, mielőtt vérét öklendezné rám. Egy vészjósló koppanást hallok, valamiféle lökést érzek a tarkómon, mielőtt egy tócsába vetődnék. Eső, vér és sár íze keveredik a számban, ahogy megérzem az első rúgást. Szeretném csendben tűrni, de a testem nem hagyja, levegőért kapkodva köpöm ki szám tartalmát valamelyikük bakancsára, felnézek, az arcomra újabb gúnyos mosoly kapaszkodik fel, mielőtt kapok egy újabb rúgást. Akaratlanul is felkiáltok, ahogy térdemre taposnak, nevetésük öblös visszhangként jut csak el hozzám. Érzem, ahogy elönt a düh, a fájdalom, a szégyen, látom magam előtt a bátyám arcát. Gyűlölöm magam. Gyűlölöm a világot, gyűlölök mindent és mindenkit. A karom szinte magától mozdul, ahogy megragadom bokáját és kirántom alóla. Fölé mászok, de még az első ütés előtt lerángatnak róla. De már nem fékezhetnek meg, szétárad bennem az adrenalin, az őrjöngő düh, a vérem bosszúért kiállt, és mire körbenézek, ismét egyedül vagyok. Arcomra tapasztom vértől ragacsos tenyereim, lassú lépteim halk cuppogása egyáltalán nem hallatszik a zuhogó eső monoton kopogása mellett. Elbaszottul átázott a csukám.
Heart of Europe. |