Tárgy - Re: Ji Hoon & Dr. Cruz

Tárgy - Re: Ji Hoon & Dr. Cruz

Rövid pályafutásom alatt rengeteg visszajelzést kaptam és kapok a munkámmal kapcsolatban, szerencsére több pozitívat, mint a negatívat. Mindig örülök, ha megdicsérnek, ha esetleg kézről kézre jár a névjegykártyám, vagy amikor egy új páciens az első találkozásunkkor a problémája elpanaszolása után, mintegy mellékesen hozzáfűzi, hogy engem ajánlottak neki, mint egy a munkájához értő pszichiátert. Fiatal koromban szinte lehetetlennek tartottam, hogy valaha is meg fogom szeretni ezt a szakmát, ennek ellenére most már nem tudnám másképpen elképzelni az életemet. Persze bennem is ott lappang a kérdés, mint mindenkiben, hogy mi lett volna, ha. Azonban mindig is jó érzéssel töltött el, amikor segíthettem az embereken, így már egészen korán sikerült belenyugodni és még gyorsabban beleszeretni az állásomba. Azt viszont soha nem gondoltam, hogy valaha külföldről fognak segítséget kérni tőlem. Olyannyira meglepett a pár héttel ezelőtti, brit telefonhívás, hogy nehézséget okozott bármiféle választ produkálni. Egyébként is időre volt szükségem, át kellett gondolnom, hiszen tudtam, hogy messze lennék a kórháztól, az irodámtól, a pácienseimtől és a feleségemtől is. Végül Sansával otthon átbeszéltük a dolgot, és arra jutottunk, hogy ez egy remek lehetőség, ráadásul igen sokat fizetnek is érte. A főnökömmel sem volt probléma, gond nélkül elengedett mondván, hogy majd addig helyettesítenek. Tehát biztosra véve, hogy a betegek jó kezekben lesznek, Londonba jöttem, most pedig a ház előtt állok, ahova a találkozó lett megbeszélve. Nemrég felhívtam a férfit, tájékoztattam arról, hogy már a közelben vagyok, így gondolom, nem fogok meglepetést okozni a 19 éves fiúnak. E-mailben megkaptam a srác adatait, némi leírást is a tünetekről, de részletesen nem tért ki a nagybátyja az előzményekre. Annyi biztos, hogy elvesztette a családját. Előre tudom, hogy mit fogok látni. Ugyan azzal nem vagyok tisztában, hogy milyen mértékben alakulhatott ki nála depresszió, de az ilyen találkozások sosem kellemesek, főleg nem az első alkalomkor. Mondjuk, nehéz lenne így látatlanba megmondani, elvégre elképzelésem sincs, hogy a Ji Hoon nevű srácnak milyen jelleme és természete van, meg arról sem, hogy mekkora a traumákkal szembeni tűrőképessége. A tragédiákat mindenki máshogy kezeli. A neve egyébként arra enged következtetni, hogy megvan az első közös vonásunk. Ez nagyban segít elindulni az úton, hogy sikerüljön megkedveltetni magamat vele. Elvégre ahhoz, hogy beszédre tudjam bírni a srácot, mindenekelőtt meg kell bíznia bennem. Nem tartok tőle túlságosan, hogy nem fog összejönni, mindig is az erősségeim közé tartozott, hogy jó benyomást keltsek az emberekben. Ha megfelelő beszédet használok a betegekkel szemben, ha mosolygok rájuk, ha bármilyen módon éreztetem velük, hogy tényleg segíteni akarok, többé-kevésbé el szokták fogadni. Van, aki könnyebben, van aki nehezebben. Igazság szerint akad olyan is, akit hónapok óta kezelek, de képtelen bárkiben is megbízni. Azért remélem, hogy a fiúval lehetséges lesz megfelelő kapcsolatot kialakítani, különben ez jóval tovább fog húzódni, mint gondoltam. Bár nem fűzök hozzá túl nagy reményeket, tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, elvégre biztosan nem külföldről hívott volna a nagybácsi orvost a gyereknek, ha egyszerűen megoldható problémája van.
Sóhajtok, majd teszek pár lépést az ajtó felé. Meglepve látom, hogy résnyire nyitva van hagyva. Elgondolkodtató, hogy vajon azért nincsen bezárva, mert a bent lévő tizenéves tudja, hogy jövök, vagy csak véletlenül maradt így. Óvatosan méregetem, majd úgy döntök, hogy a csöngetés helyett, inkább hármat kopogtatok, és lökök rajta egyet.
- Ji Hoon? – bizonytalanul nézek be a házba, a fiút keresve. Könnyen ki is szúrok egy sötét hajú, fiatal srácot, valószínűleg ő lesz az. – Nem gond, ha bejövök? – válaszát meg sem várva, mosolyogva átlépek a küszöbön, és becsukom magam mögött az ajtót. Egyből szemügyre veszem a gyereket. Nos, beigazolódni látszik a sejtésem, valószínűleg hozzám hasonlóan ő is félvér. Remélem, ez tényleg a segítségemre lehet majd. Egyébként nem tűnik véznának, külsőleg teljesen rendben van, bár kicsit nyúzott és a szemei is vörösek. Láthatóan nincsen jó kedvébe, amin tényleg nem csodálkozok, elvégre nincs olyan ember, aki egy ilyen eset után abban lenne.
- Dr. Jinso Cruz vagyok –közelebb megyek hozzá és kezet nyújtok.
Körbenézek. Egészen jó hely. Kíváncsi vagyok, hogy a szüleivel lakott itt, vagy egyedül, de úgy gondolom, hogy nem igazán van még itt az ideje, hogy szóbahozzam a családját.
- Igazán szép otthonod van – jegyzem meg, majd leteszem a táskámat és leveszem a kabátomat. Mivel nem szokásom idegenek házában otthon érezni magamat, most sem teszem, habár érdekes még ez az egész, eddig mindig az én irodámban történtek a kezelések. Egy idegen országban, idegen helyen, idegent gyógyítani… tényleg teljesen új. Ennek ellenére magabiztos mosollyal az arcomon nézek a fiúra.

Tárgy - Ji Hoon & Dr. Cruz

Tárgy - Re: Ji Hoon & Dr. Cruz