Tárgy - Re: Samuel & Calliope

- A mentsváradnak kellett volna lennem. – jegyzem meg csendesen, hiszen, ez lett volna a házasság lényege. És nem pedig az, hogy a családjától való elmenekülés közben nekem is hátat fordítson. Én persze éveken át elnéztem neki mindent, mert hazugságból köttetett a frigyünk, de féltem apám haragjától és egyébként is megegyeztek a szüleink, hogy össze kell kötnünk az életünket. Kibúvókat kerestem és tessék, itt és most meg is fizetem az árat érte.
- Mindketten hibáztunk, de talán itt a jel, hogy ezt képesek voltunk beismerni, akkor másra is azok lehetünk, ha akarjuk. – nem fogok neki könyörögni, de kövezzen meg az aki, megvet, mert meg akarok menteni egy házasságot. Lehet, hogy nem mi vagyunk a legboldogabb pár a világon, de a legrosszabb sors sem a miénk.
Azonban ismét egyértelművé teszi számomra, hogy kettőnknek nincs jövője. Egy másik nő hordja ki a gyermeket, akit én nem tudtam, aki az én méhemben meg sem fogant. Forogni kezd velem a világ, szédülök és alig kapok levegőt. Hogyan történhetett ez meg?
Mikor odajön hozzám, megkapaszkodok a kezében és hagyom, hogy egy székhez kísérjen. Leülök és elfogadom a vizet is, amit egyben iszok meg, levegőt sem véve közben. Segít abba, hogy ne fakadjak sírva itt helyben előtte, de azért kicsordulni vágyó könnyek marják íriszeimet. Nem engedem őket útjukra.
- Hogy tehetted?! – suttogom elbicsakló hangon, ahogyan rá nézek. Mégis, hogy lehetett képes erre? Nem várom meg, hogy a választ a szemembe mondja, helyette a tenyereimbe temetem az arcomat és nagy levegőket lélegezve próbálok lehiggadni.
Csak nagy sokára szólalok meg, amikor már úgy érzem, hogy nem fogom magam elbőgni.
- Kié? Ki a gyerek anyja? – bárcsak ne ismerném! Lassan pillantok fel újra a férjem kéklő íriszeibe és aljas könnycsepp mégiscsak utat talál magának lefelé az arcomon. Azonnal letörlöm, de eddigre már Sam is észrevehette.

Tárgy - Re: Samuel & Calliope

Persze, a dolgok változtak meg, a körülmények. Könnyű ezt mondani és e mögé bújni, de én nem így látom az egész helyzetet. Szerintem igenis ő változott meg, de ha ezt nem látja, akkor, hogyan mutassam meg neki, hogy már nem azaz ember és férfi, aki feleségül vett, akihez hozzámentem.
Tudom, hogy hibáztam, amikor hazugsággal indítottam a házasságunkat, de akkoriban nem tudtam mi mást is tehetnék. Ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak és bár azóta megbántam, hogy olyan csúnyán átejtettem őt, mégsem hiszem, hogy olyan nagy bűnt követtem volna el, ami nem érdemli meg a bocsánatot, én pedig a második esélyt. És most mégis úgy néz ki, hogy nincs több lehetőségem. Egyedül pedig, ha megfeszülök se tudom megmenteni a házasságunkat. Pedig szeretném. Nincs, amit jobban kívánok az életben jelenleg.
- De igen Sam. Én nem így látom. – pillantok rá és hangom csendes marad. Nem ismétlem meg önmagamat, hiszen elmondtam neki, hogy hogyan is látom én ezt és azt, hogy szerintem igenis megváltozott.
- Utólag mindig okosabb az ember. Mégis, honnan kellett volna tudnom, hogy elindultunk a lejtőn és nem pedig csak hullámvölgyben vagyunk a gyász és minden miatt. Nem volt egy határ vagy jelző vagy bármi, ami segített volna. És azt hiszem nem is csak az én felelősségem volt ez az egész. Te miért nem álltál elő hamarabb azzal, hogy szerinted a házasságunk egy zsákutca? – most komolyan ujjal mutogatunk egymásra? Hogy a ki a hibás ezért vagy azért? És egyáltalán számít ez? Most itt vagyok, hogy hozzuk rendbe a házasságunkat – amit egy ideje már bizony mondogatok egyébként is – az itt és a most számítson, ne az, ami három éve gyűlik. Vagy meg akarjuk oldani, vagy nem. És én abban bízom, hogy ő is rájön arra, van miért megmenteni ezt a házasságot, a közös életünket.
Hát eljutottunk ide is. Megcsalt. Most még túl friss információ, túl nagy dolog ahhoz, hogy kellőképpen lereagáljam, feldolgozzam, megértsem. Belül eltörik bennem valami mélyen és, hogy most mi lesz? Istenem kérlek segíts meg…
- Mégis, milyen helyzet? – tényleg nem értem, de úgy tűnik végre beavat az életének egy kis részébe, mert talán most kiderül, hogy miért lenne a helyzet annyira más.
Amit viszont mond, attól teljesen ledöbbenek. Földbe gyökerezik a lábam, jegesen mászik a bőröm alá alattomosan és nyúlósan minden egyes szava. ” Egyetlen egyszer csaltalak meg (…) azaz egyetlen egy alkalom is elég volt (…) terhes (…) egy másik nő a gyermekemet várja(…)”. Édes istenem…
Szinte nem is hallom, hogy miket mondd még. Meg kell kapaszkodjak a szék támlájában, mert úgy érzem a lábaim nem tartanak meg. Hirtelen légszomjam támad, nem kapok levegőt, szédülök és a hányinger is kerülgetni kezd. Jobb kezemet a hasamra teszem és kissé meggörnyedek, a szemeimet könnyek marják, de nem engedem őket kicsordulni.
- Nem érzem… jól… magam… – azt hiszem a pánik roham tipikus jeleit tapasztalom, kiver a víz és komolyan azt hiszem, hogy itt helyben végem van. Hogyan tehette? Hogy lehetett ez az egész? Ugye álmodom?
Le kell üljek. Ezt egyszerűen nem tudom emelt fővel végigállni…

Tárgy - Re: Samuel & Calliope

- Pedig megváltoztál Sam. Nem is kicsit. – mondom végül csendesen, hiszen, ha igaz lenne, hogy nem változtak a nézetei, akkor már csak kötelességből is ugyanannyira helyre akarná hozni a kapcsolatunkat, mint én. De mivel ezt egyre nyilvánvalóbban nem akarja, teljesen világos, hogy nem maradt benne semmi tartás. Ahogyan az akarata sem érvényesül, hiszen három éve hozott egy döntést, ami engem jelentett. Most, hogy rám unt, pedig menni akar.
- Igazad van. Nem vagyok sem a véred, sem a rokonod, sem pedig az a személy, akit szeretnél. Csupán a családtagod, a feleséged, akit semmibe veszel. Ennél jobban, ha akarnál sem alázhatnál meg. Tényleg ennyit érdemlek csak azért, mert szerettem volna, ha normális házasság a miénk is?! – megint könnyek égetik a szemeimet. Sosem hittem volna, hogy képes lehet ennyire kegyetlen lenni velem, de nagyot tévedek, mert van még innen lejjebb is.
- Valóban. Te aztán senkit sem kötelezel semmire… – és félbe hagyom a mondatot a kettőnk között. Látom, hogy a legkevésbé sem érdekli, mit szabadít el azzal az önzőséggel, ami most belőle fakad. Én pedig már nem akarom rá emlékeztetni. Elég volt a hazugságokból, egy életre nekem is.
- És még ezen is vitatkoztál velem. – nem mondta meg az elején, hogy megcsal, amikor felvetettem, helyette húsz perce oktat ki arról, hogy milyen ember vagyok, amiért ez az első gondolatom.
- Legalább lenne benned annyi, hogy a házasságtörést nem ilyen büszkén kezeled. Mi történt veled, amiért az értékrended ennyire semmivé foszlott? – mert, ha kötelességből vett el, akkor most hol van a kötelességtudata? Mégis mikor történt ez?
A csók és a szavai után ellépek tőle és hátat fordítok neki.
- Sajnálom, hogy szerettem volna megmenteni a házasságunkat és ez vérig sértett téged. Sajnálom, hogy próbáltam tenni valamit, hogy a mindennapok ne váljanak pokollá. És sajnálom, hogy még mindig fontos vagy nekem. – keserű epe gyűlik a torkomba.
- Tegyél belátásod szerint. – nem volna értelme újra és újra elmondani ugyanazt, hogy márpedig megérné újra kezdenünk. Ha lenne benne egy apró szikra, foggal-körömmel harcolnék érte, de így nem érdemes ezt tennem. Csak én sérülnék benne, míg ő élné világát.

Tárgy - Re: Samuel & Calliope

- Nem, koránt sem. Igazad van, a legjobb ötlet volt, hogy elvettél, azt mondtad szeretsz és közben semmi másnak nem tekintettél, csak üzletnek. – még mindig annyira meg vagyok döbbenve, hogy nem is találom a helyem, sem a szavakat és bár egyáltalán nem volt célom ironizálni, mégis belekúszottba mondataimba.
Ezután mit kellene tennem? Továbbra is ragaszkodnom ahhoz, hogy hozzuk helyre, amikor semmibe sem vesz? Még csak annyi tisztelet sincs meg benne irántam, mintegy vadidegen iránt? Tudom, hogy hibáztam, hazudtam, de nem azért, hogy bántsam őt.
- Ha valóban így gondolod, akkor miért nem számít neked a mi családunk? Mert te és én egy család vagyunk. Mégis úgy akarsz tőlem megszabadulni, mint más a szeméttől. – komolyan nem értem a logikát ebben. Ha fontos neki a család, ha az jelent valóban mindent, akkor én miért nem számítok bele ebbe a képbe?!
- Tévedsz Sam! A család pont, hogy a vértől, a rokonoktól lesz család. Szeretni egy aranyhalat is lehet, vagy a sört, amit iszol, de attól ezeket még nem fogják érdekelni, hogy mi van veled. Nem fognak éjszakákat átrettegni attól való félelmükben, hogy hamarosan megcsörren a telefon a hírrel, miszerint balesetet szenvedtél vagy még rosszabb történt, mert arra sem veszed a fáradtságot, hogy közöld, mégis mikor jössz haza. – ebben nagyon nagyot téved és még csak észre sem veszi. A szeretet része a családnak, de nem Az maga. Ez nem így van.
- De, ha azt mondod, neked a szeretet és semmi más, akkor engem miért nem tudsz szeretni? Olyan borzalmas lennék, hogy ennyit sem érdemlek meg? Én itt vagyok, melletted, hordom a gyűrűdet, mert hozzád tartozom és mégis azt vágod a fejemhez, hogy ez mind semmit sem jelent?! – továbbra is megdöbbenten hüledezek, azt hiszem ez a legjobb szó arra, hogy mit élek át. Nem kiabálok, még csak veszekedni sem akarok és mégis ezt műveljük. Miért nem ér annyit a házasságunk, hogy egyetlen esélyt is kapjon, ha már megköttetett…?
- Rendben. Nézz a szemembe és mondd ki, hogy nem feküdtél le senki mással a házasságunk alatt! – kék íriszeibe fúrom saját égszín páromat. Tudni akarom, hogy erre mit válaszol.
- Nem Sam. Valóban nem teszel boldoggá, de tehetnél, ha akarnád. Egy kapcsolat nem attól működhet jól, mert önmagától szép és rózsaszín. Tenni kell érte és én szeretnék is tenni érte. És azt is szeretném, ha te is partner lennél ebben, elvégre ez a kettőnk házassága nem csak a tiéd vagy az enyém. – nem értem miért nem látja, hogy önmagától semmi sem működik. Ha arra sem hajlandó, hogy legalább megpróbálja megmenteni, ami még van és létezik, hogyan gondolhatja, hogy majd a következő vagy az azutáni jobb lesz, szebb lesz vagy értékesebb?! A „happily ever after” nem létezik
- Én nem ezt mondtam, kérlek, ne forgasd ki a szavaimat. Te is tudod, hogy… – a mondatot viszont nem tudom befejezni, mert belém fojtja a szót, amikor tenyereit az arcomra simítja és hirtelen megcsókol. Annyira meglep ez a pillanatnyi gyengédség tőle, hogy időm sincs viszonozni. Így mikor elhajol és azt mondja semmi sincs már közöttünk, én hajolok előre és csókolom meg. Finoman, gyengéden, puhán, ahogyan legelső alkalommal forrtak össze ajkaink, vagy amikor azt mondtam neki, hogy babát várunk.. ahogyan az oltár előtt megcsókolt. Milliónyi emlék tör felszínre, kapcsolatunk és házasságunk azon szakaszából, amikor még boldogok voltunk. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy benne semmit sem mozgatott meg ez az egész.
- Most mondd, hogy nincs már közöttünk semmi. – suttogom halkan ajkaira ejtve a szavakat. Ha azt mondja ez után is, hogy tényleg annyira érdeklem, mint egy cserép virág, akkor talán igaza van és kár erőltetni valamit, amiért csak én akarok harcolni.

Tárgy - Re: Samuel & Calliope

Az, hogy egy kapcsolat megromlik, egy házasság gyorsabban fut a zátonya felé, mint egy gyors vonat, még nem jelenti azt, hogy bárkinek is joga van a porig aláznia a másikat. És Sam éppen most tette meg velem.
Sosem állítottam, hogy tökéletes vagyok. Sosem mondtam, hogy nincsenek hibáim. De még csak azt sem, hogy nem tettem olyasmit, amire nem vagyok büszke. De tényleg ezt érdemlem? Nekem sem volt gyalog-galopp az elmúlt három év. Valójában rosszabb volt, mint neki, hiszen engem továbbra is érdekel ő. Miért is ne érdekelne?!
Megkövülten nézek rá és szóhoz sem jutok. Belém fojtott minden szót, a torkomra égetett minden mondatot. Mégis mit mondhatnék ezután?
- Ezt három éve kellett volna közölnöd. Senki sem citált vasvillával az oltár elé. És nem én kértem meg a saját kezemet. – az, hogy úgy tudta, a gyermekét hordom a szívem alatt, aligha nevezhető vasvillának. És még ha az is volt. Elmondhatta volna, hogy üzlet és érdek vagyok számára. Én sosem tekintettem annak.
- Köszönöm, hogy tárgyiasítottál. – nem tudom mit is mondhatnék erre többet vagy mást. Igen, meg akarom menteni a házasságunk, de milyen áron? Hogy előtte a földbe tapos?
- Sajnálom, hogy a te szemedben értéktelen a család. Akár a szüleiddel való kapcsolatod, akár a velem való. Mert tetszik vagy sem, Sam, én vagyok a családod egyelőre. – bár gondolom most erre az jön, hogy már nem sokáig. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a szavai felett és afelett, ahogyan közölte velem a mondanivalóját.
Az, hogy bocsánatot kér, a legkevésbé sem tűnik se őszintének, se szívből jövőnek. Mert nem is az. Így viszont, hogyan fogadjam?
- Mert arra sem veszed a fáradtságot, hogy letagadd. – jegyzem meg csendesen és nem is kell, hogy többet mondjon ennél. Már elárulta a választ, akkor is, ha nem egyenesen mondta az arcomba.
- Téged a legkevésbé sem érdekel az én vagy a mi boldogságunk, igaz? – még mindig csendesen beszélek vele, nincs értelme kiabálnom. Nem is tudnék. Józanítóbban hatottak a szavai, mint bármi a világon.
- Tudod Sam… százat is tudnék mondani, de mi értelme lenne, ha egyetlen egyet sem akarsz igazán meghallgatni. Valld be őszintén, ha nekem nem is, de magadnak, nincs meg benned a szándék sem, hogy hajlandó legyél meghallani, amit mondok. – tényleg mondhatnék neki bármit, de az előbb igen erősen a tudtomra adta, hogy előre eldöntötte, úgysem hallja meg.
- Szerinted ez rendben van? Eldobni, mint egy használt alsóneműt? Tenni egy esküt, egy fogadalmat, egy ígéretet a család és a barátok előtt és utána a fejemhez vágni, hogy csupán egy tárgy, egy eszköz vagyok? Véget vetni egy házasságnak, csak azért, mert arra sem vagy hajlandó, hogy egy alkalmat végigülj velem egy szakembernél? – nem várok valódi válaszokat, nem is tudom, hogy miért is mondom ezt neki. A házasság számomra nem olyasmi, amit akkor cserélgetek, amikor éppen kényelmes. Ennek többnek kellene lennie, többet kellene számítania…

Tárgy - Re: Samuel & Calliope

Nem kapok egyenes választ arra, hogy merre is járt. Persze, gondolhattam volna, hogy nem árulja el, hiszen hacsak egy pici szándék vagy tisztelet lenne benne, akkor meg sem kellene kérdeznem. Vajon tudni akarom, hogy kivel járhatott erre-arra?! Nem. Erre még nem vagyok felkészülve. Egyelőre valami egészen mást szeretnék a terítékre dobni. És sikeresen majd’ meg is fullasztom vele.
- Nem. Úgy gondolom, hogy tehetnénk valamit, ha már összekötöttük az életünket. A semminél ez igazán több lenne és… – folytatnám is, de elhallgatok. Persze, sosem volt titok, hogy a szüleink nyomása is erősen résztvevő tényező a kapcsolatunkban, de erről igazán nem én tehetek. Most viszont úgy érzem, hogy ezért is engem okol.
- Az enyém. – motyogom magam elé, mert bár nem magamtól jutottam el erre az elhatározásra, az viszont igaz, hogy ebben találtam megoldást. Pontosabban nekem csak kiadták, hogy hozzam helyre a házasságomat, de útmutatót vagy kézikönyvet már nem kaptam hozzá.
Ráemelem kéklő íriszeimet, hogy folytassam, amit elkezdtem, de most megint olyat hallok, amire nem, hogy nem számítottam, de még az ütő is megáll bennem. Ezt most komolyan kimondta, vagy a félelmem már akkora lenne, hogy hallucinálok? Ilyen könnyedén, félkézből, ócskán elhajítana egy házasságot? Mégsem egy megunt cipő vagyok… vagy már csak ennyit jelentenék neki?!
Tőrt váj a szívembe, amit kellően meg is forgat. Elkapom róla a pillantásomat, hogy ne lássa a szememet égető forró könnyet kibuggyanni, amit ujjaimmal gyorsan el is söprök az arcomról. Nem engedem magamat megalázni.
- Tettünk egy fogadalmat Sam. Megígértél valamit, ahogyan én is. Ez az értelme. Ez a házasság. – keserűen és fájón jönnek a szavak ajkaimra és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ő ebbe miért nem gondolt bele.
Megint ránézek és nagyon nehéz megállni, hogy ne boruljak ki. Összetört darabkáimat próbálom összeszedegetni.
- Szóval ezen gondolkodtál? Hogy hogyan is szabadulhatnál meg tőlem?! – a hangomat nem emelem fel, nincs erőm hozzá. Én azzal vártam haza, hogy valahogyan rendbe hozzuk a dolgainkat, ő a falhoz passzíroz azzal, hogy jobb lenne nekünk egymás nélkül.
- Tévedsz. Csak neked lenne jobb nélkülem. – mert én még mindig érzek iránta valamit… többet, mint ebben a helyzetben kellene. Többet, mint szabadna.
- Megcsalsz… igaz? – már nem is nézek rá, halk és keserűségtől fájó szavaim a tiszta konyhapadlón koppannak, visszhangot verve a fülemben.
Nagyot szusszanok, de semmit sem segít azon, hogy elviselhetőbb legyen a várakozás vagy az, amit mondani, fog. Legyen bármi is. Egyszerűen a zsigereimben érzem a dolgot. Szerintem minden feleség érzi, aki valaha is átélte a helyzetemet.
- Ha valaha is jelentettem számodra valamit, akkor tartozol annyival, hogy legalább megpróbáljuk. – emelem rá végül kéklő tekintetem. Szükségem van arra, hogy lássam, legalább megfontolja.

Tárgy - Re: Samuel & Calliope

Régen beesteledik, mire hallom a kulcs csörrenését az ajtó másik oldalán. Összeszorul a szívem és nehezen nyelek egyet a torkomban növekvő gombóc miatt. El sem tudom képzelni, hogy merre járt, hiszen szabadnapja volt, de tudom, ha számon kérném, az csak még több feszültséget okozna. Pontosabban fog is, hiszen ki az, aki megkérdezheti ezt tőle, ha nem én?! Én még úgy emlékszem az eskünkre, hogy jóban-rosszban együtt. Azt hiszem őt azt már elfelejtette…
A pohár talpa koppan az asztalon, amikor leteszem. Az üveg fele már elfogyott, megittam. Nem csíptem be, hosszú órák alatt sikerült elpusztítanom, de tökéletesen józannak sem mondanám magamat.
És ekkor megjelenik ő. A férfi, akit hazugsággal láncoltam magamhoz, aki a veszteség feletti gyászában inkább ellökött, semmint, hogy eszébe ötlött volna, mindenen keresztül együtt megyünk a házasságunkban. A férfi, akire főzök, mosok, takarítok, akit még mindig szeretek és aki lassan a létezésemről sem hajlandó tudomást venni. Én így érzem.
- Szia! – szusszanok halkan és amíg ő a hűtőhöz megy, addig töltök még egy pohár bort, most inkább azért, mert valahonnan bátorságot kell merítenem.
- Merre jártál? – halkan és kedvesen csendülnek a szavaim és előre félek attól, hogy már ennyitől is a plafonon lesz. Hát legalább ketten leszünk ott. Csupán más okból kifolyólag. Engem a keserűség, a magány és a félelem taszít oda.
- Igen. Gondoltam beszélgethetnénk. – fordulok felé és őt figyelem. Ma este mindenképpen tisztázni akarom a dolgainkat. Ami nem lesz egyszerű, én is tudom.
- Menjünk párterápiára. – zúdítom rá hirtelen, hogy mit is akarok vele megbeszélni. Tudom, hogy ez most így talán hirtelen, de én meg akarom menteni a házasságunkat. Főleg, mert amit isten egybe kötött, ember szét ne válassza. És nem mellékesen tartok az apám és az apósom haragjától. Apám megígérte, ha nem hozom rendbe a dolgokat, kitagad és elintézi, hogy az életben többé senki ne akarjon forgatókönyvíróként alkalmazni. És hiszem, hogy ezt meg is tenné.
- Tudom, hogy ez így váratlan. De még ott az ujjunkon a gyűrű és elvileg házasok volnánk. Tartozunk annyival, hogy legalább megpróbáljuk. – adom elő a kismonológot, amin egész délután gondolkodtam.
- Kérlek… – teszem még hozzá és félve rápillantok, várva azt, hogy vajon mit is szól ehhez az egészhez.

Tárgy - Samuel & Calliope

Idegesen dobolok a konyha asztal lapján. Várom, hogy Sam hazaérjen, hogy beszélhessünk egymással. Hogy én beszélhessek vele.
Reggel nagy levegőt vettem és elhatároztam, hogy itt az ideje valamilyen irányt vennünk. Beszéltem az apósommal és az apámmal is, pontosabban ők velem és egyikük sem akarja azt hallani, hogy elválunk. És mindketten tőlem várják a megoldást. Anyám le is tolt, amiért képtelen vagyok egyben tartani a házasságomat és kerek-perec kimondta, rossz feleség vagyok és, hogy nem ilyennek, nem erre nevelt. Én pedig igaznak hiszem a szavait, talán tényleg borzalmas vagyok feleségnek, talán rossz ember is, de hiszek abban, hogy még egy esély mindenkinek jár. Még nekünk is.
Három éve járjuk a földi poklot, három éve szenvedünk mindketten egymás mellett, holott boldogoknak kellene lennünk. Gyerekekről kellene álmodoznunk, egy nagyobb házról, ahol gyerekszobát készítünk elő az érkező kis jövevénynek. Aki még egyelőre úton sincs az életünkben. Hogyan is lenne?!
Nem lett volna szabad eddig hagyni, hogy elmérgesedjen a helyzet. Nem lett volna szabad engednünk ezt, de nem akartam segítséget kérni, mert hittem abban, hogy megoldhatjuk magunk is. De be kell látnom, azaz, hogy látnunk, egyedül ez nem fog menni. Főleg, hogy úgy érzem, csak én akarok ezt az egészet rendbe hozni. Vajon tényleg kihunyt a parázs kettőnk között? Rettegek attól, hogy Samuel megszűnt szeretni. És akkor vajon mit fogok csinálni? Mihez fogok kezdeni?
Most azonban nem akarok még erre gondolni. Még nem a legrosszabbra… Felállok az asztaltól és a konyhában kiveszek a szekrényből egy üveg spanyol bort. Hiányzik Spanyolország, de sosem bántam meg, hogy ide költöztem onnan. Most pedig mégis szeretnék hazatérni és elbújni a problémák elől. Ezt azonban nem tehetem meg.
Kinyitom a palackot és öntök az egyik öblös pohárba a vöröslő nedűből.
Visszaülök az asztalhoz és  tovább várakozok. Gondolkozom, hogy felhívom telefonon és megkérdezem, mikor is ér haza, de biztosan felbosszantanám vele és ma semmit sem szeretnék kevésbé, mint ezt tenni. Hát tovább várok rá. Ha kell egész éjszakán át.

Tárgy - Re: Samuel & Calliope