Tárgy - Re: Adélaide & Olivier || Sainte-Marguerite Hospital

Igazán szeretem Marseilles-t. Gyönyörű város és napsütéses. Az emberek is kedvesebbek,mint az otthonoban, Párizsban és nem annyiragyorsak, nem rohannak, nem dudálnak annyit és kiabálnak egy ismeretlennek az útközepén, aki forgalommal szemben hajt. Persze Marseilles annyira nem kis város, hogy teljes béke és nyugalom legyen, de a francia fővároshoz képest, amiben az elmúlt tizennyolc évemet töltöttem, ez az elmúlt pár hónap igazi felüdülés. Szeretem Párizst is,mindig is az lesz az otthonom és nem tudom elképzelni máshol az életem, de egy kis üdülés, kikapcsolódás mindenkinek jár a mindennapi lakóhelyétől távol.
Az én üdülésem egy kicst elhúzódott. Londonban két hónapot töltöttem és utána egy éjszakét töltöttem a saját ágyamban,másnap hajnalban már indultunk is a délre. Párizsban az orvosok kedvesek, de Londonban mindenki hatékonyabb kezeléseket ígért, noha az orvosok hihetetlenül arrogánsak és seggfejek voltak. Persze lehet, hogy csak az én szememben tűntek annak,mert a párizsi orvosokat már szinte a családtagjaimnak tekintettem, annyira sokat találkoztam velük. Egy ápolónő konzekvensen gyermekemnek szólított és el is várta, hogy én maminak nevezzem. Elbüvölő teremtés. Határozottan örültem, hogy két hosszú hónap után végre elhagyhatom a Brit-szigeteket,de nem maradhattam sokáig otthon. Amint apu megkapta a következő havi fizetését és így már elegendő pénzt gyűjtött össze a marseillesi kezelésere, már rakott is fel az első repülőre, majd elrendezte, hogy egy egészségügyi dolgozó lekapjon róla a Dél-franciaországi nagyvárosban. Jobban örültem volna, ha apu vagy valaki velem jön, akit ismerek, de csupán az én utaztatásomra és kezelésemre volt pénzünk. Ezzel együtt apu és a kórházban dolgozó ’mami’ is megígérte, hogy napjában többször is felhívnak majd.
Ezek a telefonhívások éltettek, dobák fel,silány,kezeléseltől és vizsgákatoktól zsúfolt napomat. Szabad perceimben a telefon felé görnyedvevártam, hogy megszólaljon. De legalább Franciaországban vagyok,nyugtattam magam. Itt nem kerül olyan sokba a telefonálás,mint az angoloknál.
- Szia, Olivier. – üdvözöltem halkan. – Örülök, hogy megismerhetlek. – mosolygok rá.
Én nem akartam ismerkedni, de a marseillesi kedves orvosokkal az a baj, hogy nem csak a kezelésekre és betegek testi épségére vigyáznak, hanem rögeszmésen óvják a páciensek lelkét is. Egy doktor szerint kezdek belesüppedni a depresszióba, amit valami kacifántos nevű szindrómával magyarázott és ahelyett,hogy felírt volna még egy bogyót, azt tanácsolta,hogy napjában legalább kétszer üljek ki a betegeknek fenntartott társalgó egyik kényelmes fotelébe és barátkozzak össze valakivel. Ellenkezhettem volna, de minek?
Ijedten néztem Olivierre, amikor elkezdett köhögni, majd azzal nyugtattam magam, hogy ez minden bizonnyal mindennapi dolog, mint nálam fulladozás, így igyekeztemnyugamat varázsolni arcvnásaimra.
- A nevem Adélaide. Pajzsmirigyrákos voltam, de időközben létrejött egy áttét a tüdőmben, úgyhogy kaptam utánfutót. – motyogtam halkan és gyengén megütögettem az aprócska bőröndben álcázott oxigéntasakom. – És..hogy érzed magad? Használnak a kezelések? – Egyszerűen nem tudtam,mit kérdezzek, így feltettem azokat a kérdéseket, amiket én szoktam hallani másoktól. Először néztem fel rá,mióta belépte a szobába és úgy éreztem, azonnal el is vesztem mély, barna szemeiben.

Tárgy - Adélaide & Olivier || Sainte-Marguerite Hospital