Mint egy megszeppent kiskutya álltam a kávézó előtt. Háromnegyed 8. A főnök hamarabb elengedett mert az asszonynak születésnapja van és még nem vett neki ajándékot. Mi ezt természetesen örömmel fogadtuk bár ami azt illeti ezen a napon talán bevállaltam volna egy kis túlórát. Egyedül maradtam és már negyed órája fagyoskodtam a kávézó előtt. Amíg le nem ment a nap jó idő volt de most elkezdett fújni a szél és az egy szál bőrkabáton ami rajtam volt könnyedén bőrig hatolt a szél. Próbáltam magam kicsípni így inkább a csinosságra adtam mint arra, hogy ne fagyjak meg. Egy combközépig érő egybe ruha volt rajtam, egyszerű vörös színben, fekete magas sarkú bokacsizma és fekete bőrkabát. Hajam kiengedve, a napi munkától teljesen kócosan de lágy hullámokban pihent a hátamon. Összébb húztam magamon a kabátomat és táskámat szorosan az oldalamhoz szorítottam. Igazából nem sok minden volt benne. A váltóruhám egy hajvasaló – azt hittem lesz időm valamit kezdeni a hajammal -, pénztárca, iratok és hasonló hétköznapi csecsebecsék, de sosem hagytam volna otthon. A kedvencem volt, még anyámtól kaptam tavaly előtt karácsonyra de olyan jól bírta. Miközben ilyen hülyeségekkel próbálom elterelni a gondolataimat begurul elém egy fekete kocsi lehúzott ablakkal s rám mered egy öltönyös férfi. Mintha szája sarkában egy apró mosoly lenne. Kiszáll a kocsiból s átsétálva az anyósüléshez kinyitja az ajtót. A fejemben megszólal a vészcsengő és a belső hangom elég erőteljesen azt súgja, hogy fussak messzire. Nem is értettem magamat. Hiszen alig ismerem ezt a férfit. Mit alig? Egyáltalán nem… sármos volt, jó vágású,elegáns komoly és kimért. Pár pillantásnál többet nem váltottunk beszélgetni pedig a rutin kávé kihordáson kívül egy szót sem beszéltünk. S most mégis fél órát vártam arra, hogy értem jöjjön egy másik idegen férfi és beüljek egy szintúgy idegen autóba. Lábam azonban magától kezdett mozogni s mire már észhez kaphattam volna az autó anyósülésén foglaltam helyet. A pesti éjszaka gyönyörű volt főleg olyan tempóban haladva ahogy a mellettem ülő férfi vezetett. Városnézést is kapok a vacsora mellé? Kínos csend ült közénk és kezdtem kellemetlenül érezni magamat. Megköszörültem a torkomat és zavartan gyűrögettem a szoknyám alját. A férfire néztem. Ő ugyanolyan komoly volt mint az a férfi akihez tartottam. Szája széle sem rezzent az útra szegezte szemeit. Álla kissé előre ugrott s ez adta meg karakterét az arcának. - Öhm… Rebeka vagyok. Papp Rebeka. – - Gábor. – s a beszélgetés ennyiben is maradt. Nagyot nyeltem. Én megpróbáltam de minden hiába. Újabb tíz perc csönd következett. Egyre jobban dobogott a torkomban a szívem s úgy éreztem ha nem kezdek el fecsegni valamiről akkor itt fogom megbolondulni. - Elmondaná hova megyünk? Ami azt illeti iszonyatosan izgulok. Mennyire biztos benne, hogy jó dolgot tesz azzal, hogy most oda visz ahova? Csak mert ha egyáltalán nem akkor szerintem nyomjunk egy satuféket aztán kiszállok a kocsiból. Na mindegy talán túl sokat beszélek de tudja ez női ártalom. Magának van felesége? – hadartam végig mint valami elcseszett tini zavarában. A kérdés végén számba haraptam megállva a többi nem rám tartozó kérdést. Meredten néztem az útra én is és döbbenetemre kérdésemre válasz érkezett. - Nincs feleségem Hölgyem a munkám elveszi minden szabadidőmet. És nem tudom megmondani, hogy mennyire fog önnek tetszene az este vagy Tamás, ez már nem is tartozik rám. – az autó lefékezett majd kipattant a kocsiból s egy szempillantás alatt az én oldalamon volt, hogy kitárja előttem az ajtót. Én hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Ott állt Ő teljes mivoltában. Öltöny rajta mint mindig s ami annyira megközelíthetetlenné tette. Telefonált. Így nem siettem el a kiszállást. Táskámba kapaszkodtam s Gáborra néztem akinek a szemében mintha valami megvetés csillogott volna. Talán nem én vagyok az egyetlen akit ide hozott?
