- Akkor csak örülök a jelen pillanatnak – nézek rá egy bájos mosollyal, amikor elenged az ölelésből, és valóban annyira vidámnak és könnyűnek érzem a lelkem, most, hogy itthon vagyok. Távol Svájctól, és attól az alaktól, aki egy elegánsnak cseppet sem nevezhető lépéssel sarokba szorította virágzó fiatalságom.
Nem megyek hozzá. Ne is álmodjon róla, ezzel kapcsolatban viszont csak remélhetem, hogy támogatást kapok a családomtól. De most még ez a gyengéd bizonytalanság sem tudja beárnyékolni a derűm, hogy hosszú hónapok után Edinburgh és a bátyám tárt karokkal fogad.
Utóbbinak viszont, az autó felé haladva úgy tűnik, feltett szándéka elrontani a kedvem. Talán sikerülne is, ha hagynám, de ez jelenleg túl nagy ár lenne. Az első két rohamon még csak mosolygok, mert tudom, ki kell morognia magát. Ha nem válaszolok, csak hallgatom, csudabölcsnek érzi majd magát, és eltelíti az a pufók gondolat, hogy ma is tett valami fontosat a hazáért, a családért és a torkán lenyomott mentalitásért azzal, hogy ilyen szeretetteljesen kioktatta két perce hazaérkezett kishúgát.
A jóllakott ember pedig sokkal inkább kezelhető.
A harmadik mondatán viszont már nem tudok felülemelkedni. Érzem, hogy sarokba akar szorítani, és leteríteni. Ez már tényleg szúrás, méghozzá kicsit pejoratív felhanggal. Rögtön észlelem, hogy kezd megfeszüli körülöttünk a levegő, a gyomrom pedig híven leköveti.
- Nem az ismerete nem helyén való, hanem az eltúlzása – vonom vissza a mosolyom, de a hangom nyugodt, szelíd és csevegő marad. – Te is jól tudod – nem mulasztom el hangsúlyozni ezt az apró, de annál fontosabb részletet – hogy amiket az előbb felsoroltál a nemesek körében mindig is csupán egy tettetésből és csalásokból kovácsolt álca volt. Még azok sem gondolták komolyan, akik annakidején kitalálták. Az arisztokrácia mindig is kétarcú volt – külsőleg roppant nagy a ragaszkodás a normákhoz, de mellette folyamatos a bátyám által olyannyira magasztalt protokoll és neveltetés megsértése. Méghozzá a leggyakrabban azok által, akik látszólag a leginkább ragaszkodnak hozzá. Mintha ez az egész maskara csak addig lenne érdekes, amíg szem előtt vagyunk, pedig a tőle elhangzottak alapján épp ettől lennénk annyira mások.
Waltert sajnálom, mert úgy látszik, a kelleténél sokkal komolyabban veszi ezt az egészet. Azt látom rajta, hogy ő tényleg törekszik megfelelni ennek a lehetetlen követelménynek, amit mások csak viccből próbálgatnak. Olykor már-már mániákusnak tűnik, pedig, amihez ennyire ragaszkodik nem más, mint egy csillogó látszat, egy eszménykép. Amit ő sem fog tudni soha megvalósítani, a bukásai és az ebből fakadó bűntudat viszont csak még engesztelhetetlenebbé teszik.
Ez az életvitel pedig egy savanyú, merev bábot farag belőle, ez az, amiből hosszú évek óta próbálom kirángatni, mert szeretem; szeretném, ha ő is tudna örülni az életnek, a mindennapoknak, nem mindenben csak a kötelességet és a megfelelési kényszert látná, mert ez nem egészséges. Valahogy sokkal lazábban kellene vennie ezt az egészet, de úgy látszik, erre képtelen.
Remélem, ennyi elég neki ebből a témából, és nem akarja ezzel elszúrni az érkezésemet. Mert nekem cseppet sincs szándékomban. Így inkább belekapaszkodok az első témába, ami egy kis terelést nyújthat.
- Nem, nem mondhatnám, hogy meglepődtem – tér vissza újra a széles mosoly az arcomra, ahogy végighallgatom ügyvédi stílusban előadott kritériumait. Édespofa, komolyan. – Én viszont azt kritizáltam, hogy a választás előtt nem avattál be a részletekbe. Ha már úgysem érzelmek alapján nősülsz, igazán kikérhetted volna az én véleményemet is – pillantok rá mosolygós, összecsücsörített ajkakkal, zöldjeim pedig már-már valószerűtlenül ártatlanok.
A megjegyzésére csak megforgatom a szemem. Pont úgy viselkedik, mintha nem akarná érteni, hogy miről beszélek. Nem volt titok, nem volt titok... persze, épp ezért ért váratlanul, hogy hirtelen révbe érni látszik a folyamat. De tegyen csak úgy, mintha fogalma se lenne róla, hogy mi is a valódi téma.
Miután beülünk az autóba, elérkezettnek látom az időt egy kis bolondozásra. Nem sokon múlik, hogy nem nevetem el magam az ábrázatát látva, de hát képtelenség volt nem lecsapni ezt a magas labdát, amit feldobott. Igazán nem róhatja fel senki. A sugárzó jókedv egy csapásra visszalopódzik belém. Még az sem tudja elvenni, hogy sötétlő szemei szinte szikrákat szórnak rám.
- Igen, szerintem vicces, hogy ennyire túlreagálod a dolgokat – emelem fel jobb tenyerem, és gyengéden az arcára simítom. A pillantás, amivel kísérem szintén lágy, derűs és megnyugtató szándékú.
- A kérdés inkább az, hogy te kinek gondolsz engem – vonom fel a szemöldököm egy lustán görbülő ívbe. Tényleg kinézi belőlem, hogy terhes vagyok, és mindezt így közlöm? Te jó ég, Walter. Ez már-már sértő. Lehet, hogy nem tartom olyan fontosnak a származásom, mint amilyennek ő, és bűntudat nélkül megélem, ami még belefér az előírt viselkedés mellett, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne eszem. Nem esik jól sem a feltételezés, sem a pillantása, de nem mutatom ki felé. Talán enélkül is leesik neki, hogy tiszteletlen volt, főleg, ha pont ő ragaszkodik ennyire a mintákhoz.

- Mert gondolom, van fontosabb dolgod is, mint a lökött kishúgodért rohangálni – dalolom vidámsággal telített, mégis komoly, kiegyensúlyozott hangon a fülébe, még ölelés közben. És mert talán kicsit későn is szóltam, és mert Walternél sosem lehet tudni, hogy hányadán is állunk pontosan. Tudom, hogy a lelke mélyén szeret, de mivel nagy ritkán mutat csak belőle bármit is, a terjedelmi kérdésekkel nem vagyok tisztában. Nem tudom, hol van nála a mettől meddig. Mi az, ami még belefér, és mi nem, mi az, amit megtenne értem, mint szeretett húgáért, emberségből, és mi az, ami miatt szembe fordulna velem, mint a család ellensége. Sokat töprengtem már ezen a kérdésen, és az igazat megvallva nagyon kíváncsi lennék, hogy egy ilyen helyzetben mit választana. Értem állna ki, vagy tényleg mindenek előtt a család és a külső megítélés, még az egyik tagjával szemben is.
De ezek persze csak elvi síkon érdekelnek, eszemben sincs bármi olyat tenni, amivel szomorúságot vagy bajt hozhatnék a fejére, az apró bosszantások azonban messze nem tartoznak ebbe a kategóriába. Meg is ragadok minden alkalmat, amivel egy kisujjnyi érzelmet is remélek kicsalni belőle.
- Attól, hogy apáék is olyanok, mint két karót nyelt béka, még nem kell neked is vakon követni őket – mosolygok rá huncut csillogással a szememben, miután eleresztem, és úgy döntök, itt az ideje, hogy az én nyakamról az övére lasszózzam át azt a bizonyos kötelet. A készülő házassága nagyon is kapóra jön.
- Nem is azt vártam, hogy hivatalos értesítést küldj – kuncogom el magam a protokollszerű válaszán és arckifejezésén. Tényleg azt hiszi, hogy esküvői meghívóval mellékelt táviratot vártam tőle? Ó, Walter...
- Viszont igazán beavathattál volna a részletekbe, mit szeretnél, milyen arakritétiumaid vannak, ki tetszene, hidd el, perfekt vagyok férjhez kényszerülő vagy épp férjre vadászó nemes kisasszonyok témában. Ismerem a terítéket – függesztem rá kékséges szemeimet, amolyan mélyre küldött, titokzatos, alulról rápillantós nézés kíséretében. – De ettől eltekintve is jól esik az ember lányának, ha nem az utolsó pillanatok egyikében és nem más kézből – jobban mondva szájból – értesül a bátyja házasulandó szándékáról – engedem ki aztán egy szuszra elégedetlenségem okát, ami egyébként teljesen igaz. És szerintem jogos is.
Közben az autóhoz is elindulunk, és valóban jól szórakozom a válaszán, le sem tagadhatnám, de igazából nem is akarom. Ha folyton csak olyan embereket lát maga körül, akik úgy viselkednek, mint ő, akkor sosem fogja azt érezni, hogy valami nincs rendben vele. Vagy ha nem is megyünk ilyen messzire, legalább azt lássa, hogy lehet máshogy is.
- Szeretem, ha kíváncsi vagy – nyugtázom egy mosollyal a sürgető megjegyzését, de ahelyett, hogy folytatnám, beülök az ülésre, ő pedig rám csukja az ajtót, és átviharzik a másik oldalra, hogy ő is beszállhasson mellém. Kissé leteremtő hangulatú mondatára, és kezdeményező tippjeire azonban csak beharapom az alsó ajkam, és ismét elkuncogom magam. Olyan édes, amikor ilyen szigorúan és aggódva csillannak a szemei. És talán előbb-utóbb egy kicsit haragosan is, ha így folytatjuk. De az az érzésem, hogy most is inkább a hírnevünk miatt aggódik, mint értem.
- És ha azt mondom, hogy igen? – húzom fel az egyik szemöldököm incselkedve. – Ráadásul most már Rogers is tud róla. Szóljon valamit az érdekemben, Rogers, hát így kell fogadnia egy bátynak az örömhírt, hogy az egyetlen húga kisbabával örvendezteti meg a családot?
Kicsit meg is nyomom a hangom, hogy a sofőrünk is mindent hallhasson a beszélgetésből. Nem természetellenesen, csupán nem is fojtom a megszokottnál halkabbra.

Mikor meglátom Waltert, a szívem majd kiugrik a helyéről, egyből a nyakába borulok, és megmutatom neki, miből is maradt ki az elmúlt négy hónapban. Viszonozza az ölelésem, ami roppant jól esik, bár tudom, ez nála cseppet sem természetes. Az is lehet, hogy ha elküldeném orvoshoz, érintésfóbiát diagnosztizálnának nála. Szegény, szegény, Walter. Pedig ha tudná, mennyivel szebb lehetne az élete, ha engedné kimasszírozni magából a görcsöket. Talán egyszer idáig is eljutunk.
- Egy percig azt hittem, nem jöttél el – vallom meg neki iménti aggodalmam, még az ölelés közben, majd eleresztés után, meg is kapom az első bal egyenest.
- Nem látom rajtad a meglepődést – ütöm el ennyivel és egy mosollyal a számonkérést, lesz még erre időnk bőven. Egyelőre örülni akarok neki.
Rámosolygok Rogersre is, ahogy átadom neki a kicsi kézi poggyászomat, és röviden útba igazítom a többi bőrönddel kapcsolatban is, majd a figyelmem ismét Walternek szentelem.
Előbb csak udvariasan megköszöni a bókomat, ó, a kis gyanútlan, de aztán mégiscsak kitalálja, hogy mire célozgatok. Eljegyzés, házasság, egek! Pont ez elől menekültem haza, erre itthon is pont ebbe futok bele. Az egyetlen különbség, hogy itt nem az én ujjamra húzzák a gyűrűt.
- Ezek szerint a hír igaz – helyezem át a hangsúlyt inkább erre a részletre. – Áruld el, kedves bátyó, mégis mikor akartál engem is értesíteni a dologról? Mellőzve érzem magam, és igencsak sértődött hangulatban – fújok a körmömre hanyagul, és elkezdem játszani a sértődött dámát. Hogy hitelesebb legyen az alakítás, meg is indulok előtte a kocsi felé, mintha azt sem bánnám, hogy követ-e vagy sem, de mihelyt elfordulok, persze egy halvány mosoly az arcomra szökik. Dolgozzon csak meg a kegyeimért. Elvégre a lordoknál ez a szokás.
- Valóban? – hallgatom a rövid előadást, ahogy a kocsi felé haladunk. – És a génjeit is megvizsgáltattad már, tíz generációra visszamenőleg, hogy van-e tíz százalék esély valami örökletes betegségre? Vagy, ami még égetőbb személyes találkozás előtt – lelkesedek bele egyre jobban – hogy van-e lovas birtokuk! Ha nincs, akkor nem jöhet, húzd ki a listáról – vigyorgok, de ebből ő semmit sem láthat. Nem mintha nem lenne egyértelmű, hogy jót szórakozom az abszurd hozzáállásán, és mellette azért bosszankodom is. De ez most mellékes, ugyanis jelenleg sértődött vagyok.
Ám érzékeli is, hogy a kötelet édesfinoman, de a nyaka köré fontam, mert inkább témát vált a szentem. És mi más is kerülhetne szóba, mint én?
- Spanyolország – sóhajtok ábrándosan. – Jól tetted, hogy nem szóltál nekik. Látod, ezért megdicsérlek. – Nagyjából ekkor érünk az autóhoz, én pedig visszafordulok felé. Szóval ennyire hallani akarja, hogy mi hozott haza. Hát rendben. Nem kímélem.
- Hátterében? Miből gondolod, hogy nem azért jöttem, mert hiányoztatok? – nézek rá csodálkozva, nagy szemekkel, megpróbálva egy kis bűntudatot ébreszteni benne. – De látom, neked nem annyira. Azt hittem, nem akarsz majd visszaküldeni az első tíz percben – húzogatom a számat konzekvensen jobbra-balra, majd egyedül hagyom a gondolataival, és beülök a kocsiba.

Kilépek a repülő ajtaján, és meg is toppanok az első lépcsőfokon. Épp csak egy másodpercre, de semmi esetre sem hagynám ki a lehetőséget, hogy teleszippantsam a tüdőm a friss edinburgh-i levegővel, és közben tagadhatatlan mosollyal letekintsek a várakozók közé, hátha már most kiszúrom az én drága bátyámat. A szél rögtön belekap derekamig érő, rézvörös tincseimbe, jobb kezemmel meg kell fognom a kalapomat, nehogy magával vigye.
Nem találom meg. Lehet, hogy nem jött el? – fogok neki a lépcsőfokoknak nagy koncentrációban. Nem lenne előnyös épp innen kizuhanni, ha már a repülést – egyébként tőlem szokatlanul – ilyen gyönyörűen, minden lesben álló baj és probléma nélkül megúsztam.
Elvégre az utolsó utáni pillanatban értesítettem, az is az én bűnöm lenne, ha esetleg mégsem tudta volna megoldani, hogy kijöjjön elém. Hiszen ő roppant elfoglalt ember... Mégis neki szóltam inkább, mint Jamesnek, róla sosem tudni, merre jár. Walter el fog jönni. Vagyis eljött. Tudom, és kész.
Lelibbenek az utolsó lépcsőfokról, és mindenfelé pislogva megindulok a várakozók kicsiny csapata felé, nem is tudom megmagyarázni, mért kalapál úgy a szívem, mintha kilométereket futottam volna, Walter vonásait, lobogó – vagy éppen szigorú eleganciával leszorított – tincseit keresem mindenkiben.
Már majdnem lemondok róla, mikor meglátom, hogy épp felém közelít az egyik félreeső oszlop irányából. Most érkezett, vagy csak eddig nem vettem észre?
- Hát itt vagy! – vetem magam a nyakába gondolkodás nélkül, akkora mosollyal, mint ide Genf, és karjaim át is fonom a nyaka körül, hogy ne tudjon olyan könnyen megszabadulni tőlem. – Úgy hiányoztál – csilingelem, ahogy belefúrom arcom a sáljába. Walter illata van, én pedig hagyom, hadd lopózzon az orromba, és kacskaringós úton elinduljon a szívem irányába. Hát mégis eljött!
Aztán mégis csak elengedem, gyanítom, cseppet sincs ínyére ez a nagy és látványos örömködés, de hát ez már az ő baja, nem igaz? A mosolyom is Stuart méretűre szűkítem, a szemeimből viszont, ha megparancsolná, se tudnám eltüntetni azt a pimasz kis csillogást, ami momentán épp neki szól. Végigmérem, hisz’ annyira rég találkoztunk. Az egy év alatt, amit Svájcban töltöttem, mindössze kétszer voltam itthon, a második alkalom pedig a karácsony volt. Majdnem négy hónap alatt pedig hihetetlenül fel tud duzzadni az idő, és rengeteg minden történhet. Még nálam is, hát még akkor vele. Egy röpke pillanatra eszembe is jut látogatásom valódi, szükségszerű oka, és az a sejtés is megkörnyékez, hogy hamarosan meg is kell válaszolnom az erre irányuló kérdését. Walter nem szokott kertelni, hiába próbálom rászoktatni. Akár fogadhatnék is magammal, hogy még azelőtt rá fog kérdezni, mint hogy hazaérnénk.
- Milyen elegáns vagy – grimaszolok elismerően. – Úgy értem, még a szokásosnál is daliásabb. Csak nem egy randit zavartam meg? – kacsintok rá kedvesen, csibészesen. Ha már ő nem fogja kivárni az ő fantáziáját mozgató témát, hát én sem. Így fair, nem? Ha pedig megelőzőm, még büszke is lehetek magamra. Elvégre egy Lord Walter James Archibald Scott Stuartot lekörözni nem utolsó rangú teljesítmény.