Életem lapjai

Kedves Alex!
Emlékszel, amikor a cseresznyefa tetejéről ugráltunk a szalma bálákra? Vagy amikor leestél a tetőről, mert azt mondtad tudsz repülni? Eszedbe jut néha, hogy mi lett azzal a csónakkal, amibe belekarcoltuk a nevünket 12 évesen?
Néha nekem is felrémlenek ezek az emlékek és olyankor jót mosolygok rajtuk, de mostanában, valami megváltozott. Közted és köztem. Már nem olyan, mint régen volt és nem tudom megmondani, miért. Úgy érzem, kerülsz vagy ha ez nem így van, már paranoiás is vagyok. Nem emlékszem, hogy valami olyat tettem volna, amivel megbántottalak volna. Te vagy az utolsó ember a Földön, akinek fájdalmat okoznék. Bár néha tudom, hogy megteszem…
Hosszú ideje készülök arra, hogy beszéljek veled, se sosem vagy egyedül. Vagy ha mégis sikerül téged magányodban megtalálnom, valami okot kitalálsz arra, hogy mégis meggondoljam magam. Túl sok minden kavarog bennem, amit jobb lenne minél hamarabb kibeszélnem magamból, mert vészes határidőn belül felrobbanok. Ketyegek, mint egy időzített bomba és minden egyes alkalommal, amikor eltaszítasz magadtól, az óra perceket ugrik előre. Szánalmasnak érzem magam, amiért nincs elég bátorságom a szemedbe mondani az igazságot. Mindent tudsz rólam, erre mégsem vagyok képes. Sosem írtam még levelet senkinek, ez az első és szerintem utolsó alkalom is, szóval jól nyisd ki a szemed. Nem írom le még egyszer, nem fogod hallani a számból akkor sem, amikor épp nem vagyok beszámítható állapotban.
Van valami, amiről sosem beszéltem neked, nem is igazán kérdezted, nem erőltettem, hogy bármikor is felhozzam. Most viszont, hogy a kapcsolatunk kezd tönkremenni, a távolság egyre csak nő köztünk, muszáj valamit tennem, mert nem akarlak elveszíteni. Túl sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy néhány buta hiba vagy tévedés miatt többet nem beszélhessünk. Túl sok a közös emlék, amit ha akarnék, sem tudnék elfelejteni és ami azt illeti nem is akarok.
Volt időm gondolkodni, amíg te úgy döntöttél, hogy már nem akarsz a barátom lenni. Ez az idő viszont pont arra volt jó, hogy felnyissa a szemem. Én sem akarok a barátod lenni. Ennél jóval több akarok lenni és belepusztulok abba, hogy téged ez cseppet sem érdekel. Minden nap azzal kell szembesülnöm, hogy olyan lányoknak adod a „barátságod”, akiknek a nyomukba se érhetek. Úgy értem, nézz rám. Se mellem, se fenekem, téged meg ismerlek. Mint a rossz pénzt.
De ha tényleg ezt akarod, ha tényleg nem akarsz már barátnak sem, megértem. Csak mondj valamit… mert az, hogy kerülöd a társaságom jobban fáj, mintha elmondanád végre, hogy vége mindennek.
Szeretlek… de nem tudom megérdemled e azt, hogy várjak rád.
Letettem a tollat a papírra. A lámpa fénye vad táncot járt az áramkimaradás miatt. Ajkamba harapva olvastam el újra a levelet, néhány szót áthúztam, sőt a „szeretlek” szót is kihúztam a végéről és az egész mondatot átírtam. Az egész egy nagy kavarodás lett, értelmetlen mondatok voltak, ahogy bennem is értelmét vesztette már az egész. Nem értem, egyszerűen nem értem, mi lett vele. Az elmúlt hónapokban teljesen megváltozott. Felfogtam, hogy lány vagyok, de én hiszek a fiú-lány barátságban. Most azonban Alex rácáfol az egészre. Sosem fogom megérteni és sosem fogom neki odaadni a levelet. Az lesz a legjobb, ha békén hagyom. Ha ezt akarja, meg is kapja. Nem akaszkodom rá olyanra, aki nem akarja.
Ezzel a lendülettel becsuktam a füzetem, kihúztam íróasztalom fiókját és a könyvek alá süllyesztettem a naplót. Hátradőltem a székemben, nem is vettem észre, hogy milyen sokáig nem vettem levegőt, csak akkor, amikor az sípolva távozott tüdőmből.
Az ablakhoz léptem. Alex szobájában még ég a villany. Hátrébb léptem, ahogy megláttam árnyékát a függöny mögött és ajkamat lebiggyesztve dőltem az ágyamra, amikor megláttam két jókora mellet…
.

Heart of Europe.