Életem lapjai

- Hallgass ide, Stella! – követett az öcsém kitartóan az üres folyosón, hangos lépteit visszaverték a falak. – Óriási bajban leszünk, ha nem vagy elég óvatos. – lehelte alig hallhatóan, de mégis úgy éreztem, mintha ordítana velem.
- Hagyj békén! – feleltem határozottan és hangomba erőteljes él költözött. – Nem tettem semmit, amiért figyelmeztetned kellene, újra és újra. – vágtam hozzá, majd makacsan folytattam utamat az előcsarnok felé.
Nem mentem gyorsan, éppen csak szaporábbra vettem a lépteim egy kicsivel, de mire a hatalmas bejárati ajtó elé értem, úgy ziháltam, mintha lefutottam volna a félmaratont. Tenyerem a szívemhez szorítottam, olyan sebesen vágtázott odabenn, hogy attól féltem kiszakad. Szép is lenne. Tele lenne sebbel, vágásokkal, össze vart, majd újra megtépázott hegekkel. Ez lenne a legnemesebb, legkitartóbb tönkretett szív, amelyet valaha látott a Brit nép.
- Ha kilépsz azon az ajtón, Ella… - kezdte határozott hangon, de éreztem benne a saját feszültségemet is.
- Akkor mi lesz? – sikoltottam bele az előcsarnok csendjébe.
Döbbent hallgatása elemi erővel csapott le rám. Lábaim megremegtek, elgyengültek, majd pillanatok alatt össze is roskadtam a Palota fehér, dermesztően hideg márványkövén. Nem futott elém, hogy elkapjon, de még utána sem jött közelebb, hogy felsegítsen. Könnyek fonták körbe a szemem, majd összetömörülve egyensúlyozták ki magukat az alsó szemhéjam alkotta kis gödörben. Nem csordultak ki.
- Szánalmas vagy. – szólalt meg a bátyám. Hangja végtelenül csendes volt az én hangos sikolyom mellett és bár sértőnek találhattam volna, amit mondott, mély baritonja mégis simogatott, szinte vigasztalt. – Nem hall meg senki, kiürült a Palota. Mindenki a volt Királynő megemlékezésén van. – Szavaiba gúny költözött a mérhetetlen düh mellé, így az előbbi kellemes érzés azonnal elillant.
Mélyről jövő, gyilkos méreg fogott el és mindennél jobban akartam, hogy Lucas hallgasson el. Legszívesebben minden erőmet összegyűjtöttem volna és betömtem volna a száját valamivel, ami csak a kezem közé kerül. Azt akartam, hogy megértse a helyzetemet, de képtelen volt rá és nem hagyta abba a gúnyolódást és a parancsolgatást, amitől lassan szénné égetetett a porlasztó düh.
De nem ő volt az egyetlen cinikus hang, aki hozzám szólt. Egy másik egyenesen a képembe röhögött és gyilkosnak titulált, majd arról faggatott, hogy most akkor a bátyámat is meg fogom gyilkolni, amiért nem egyezik vele a véleményem?! Ő is egy lezárt koporsóban fog feküdni, amiért ellenszegült nekem?
Ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim a markomba vájtak és éreztem, ahogy a forró vérem csendesen kúszik le az alkaromon. Nem fájt. Meg sem kottyant a lelkemen tátongó sebek mellett. Fejemet hátrafeszítettem és így néztem fel a bejárati ajtóra. Hatalmas volt, széltében legalább hatszor, míg magasságában háromszor is belefértem volna. Úgy magasodott felém, akár az élet. Kemény volt és sebezhetetlennek tűnt, amikor a nap rásütött a lakkozott mahagónin ejtett kacifántos minták folyékony aranyként ragyogtak és tekergőztek akár a mérges kígyók. Én pedig eltörpültem a hatalmassága mellett, elveszítettem az irányítást.

Heart of Europe.