Életem lapjai

- Miss. Windsor a szülei már várják odalent. – csend uralkodik az egész kastélyon, mindenki magába van roskadva és válaszokat várnak. Mindenki azt vár, szeretné megtudni miért kellett ennyire hamar elmennie a királynőnek, de nem kapunk.
Üres szavak, néhány nyom, de semmi különösebb, természetes úton távozott el a doktorok szerint, hiszen már öreg volt. De nem, az öregsége ellenére hatalmas erő, energia lakozott benne, amit nem félt az embereire fecsérelni. Szeretett minket egytől egyig, s még lett volna dolga ezen a földön. Most mégis… a temetésére tartunk, nekem pedig megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy ma örök nyugalomba helyezzük a testét.
- Egy percet kérek Matilda… csak még egyet. – alsó ajkamat kezdem el rágcsálni miközben végignézek az előttem lévő képeken. Nagy és én, én is a nagyi… Mosolyogva, néha bolondozva nagyon ritkán pedig komolyan pózolva a kamerának. Mindenki azt hitte, hogy karót nyelt hölgyemény, ami valamilyen szinten igaz is, de mindig volt benne valami különleges.
Legalábbis felém mindig nyitott volt és bármikor segített, fogalmam sincs, hogy a testvéreimmel ugyanígy cselekedett-e.
- Most már tényleg mennie kell, elkésünk a… - mindenkinek nehezére esik kimondani, nekem is, s ahogy a nagymamámra gondolok egyből könnyek szöknek a szemembe és legszívesebben ordítanék, ordítanék a fájdalom miatt, amit a szívemben érzek. Egy hatalmas, tátongó űrt hagyott maga mögött, amit fogalmas sincs, mi vagy ki fogja begyógyítani.
- A temetésről. – fejezem be sóhajtva a mondatát, majd felállva az asztaltól igazítom meg magamon a fekete ruhát, majd a vöröses hajamat és kezembe véve a mackómat indulok meg. Ha el kell temetnem a mai napon a nagymamámat, akkor menjen vele a gyerekkorom egy része is.
- A testvéreim merre vannak? Elmentek? – olyan jó lenne most a nővérem védelmező ölelésében elveszni, vagy a bátyám édes szavait hallgatva megnyugodni. De nem, ez most a gyász helye nem pedig a vidámságé, én pedig teljesen átengedem magam az érzésnek.



.

Heart of Europe.