Életem lapjai

Beharapom az ajkam, és kicsit magam alá húzom a lábam. A baba kékre mázolt váró falai üres némasággal vesznek körbe, teljesen egyedül vagyok, még Brian sincs velem, pedig tudja, mennyire rettegek a fogorvostól. Azt mondta ugyan, hogy csak késik, de ez most teljesen lényegtelen. Ami lényeg, hogy a rendelőből kihallatszó fúró hangja igen csak felerősíti a remegést a gyomromban.
Ismered azt az érzést, amikor a személy, aki álmaidban is forró ölelésekkel nyugtat, épp közel hajol hozzád, érzed leheletét, és a hasad remegni kezd, mintha csak hatmillió pillangó szálldosna benne, egyre csak egymásnak ütközve? Na ez nem az az érzés! Ez fojtogató, hidegrázós, lilabőrt keltő borzalom. Nem akarod érezni, megszabadulnál tőle, messzire hajítanád, hogy soha többé ne találd meg. De minduntalan visszakúszik hozzád, nem hagyva nyugtot.
Fülembe nyomom a fülest, elindítva valami random dallamot, hogy kizárjam a fájdalmas nyögéseket, amik az ajtó túloldaláról jönnek, ahova nekem is be kell majd mennem. Felrémlik bennem a tegnapelőtt este, a csípős, gerincig hatoló hideg, a nedves stég. Vajon Brian is ugyanezt érzi, amit most én? Retteg, és legszívesebben elszaladna? Segíteni akarok neki, de ha nem hallgat rám, akkor nem tudok. A cipőmet kezdem vizslatni, vajon nekem miért nem okozott gondot sose szembenézni az érzéseimmel? Talán mert ezt láttam anyámtól, hogy szívbaj nélkül enged közel magához bárkit, nem foglalkozva a következményekkel? Elvégre én is így lettem, a kis zabigyerek, akit nem akartak, de lett. Szerelemgyerek, aki még csak rendes szakmát se fog végezni, mert festészetet tanul. Hát ez van, nem?
Az ajtó kivágódik, egy vérfoltos szájú középkorú hölgy fájdalmas tekintettel néz rám, a fogorvos perverz szemei a feje fölött lesnek rám, mint valami újabb áldozatra. Kirántom a fülemből a fülest, remegő lábakkal felállok, hogy belépjek a kínzókamrába. Még épp elkapom ahogy nagy lihegve beront drága barátom, tócsát csöpögtetve maga köré. Tudtam én, hogy nem hagy cserben!  

.

Heart of Europe.