Soha többé nem iszom, nem Briannel, és nem modellkonferencián. Kettő, kereken kettő napja értem haza, pár napnyi folyamatos ivászat után még most sem vagyok képes tiszta fejjel... Hát egyáltalán csak tisztán kinézni a fejemből. A redőny kitartóan tartja kint a napfényt, pedig az folyamatosan az én arcomba akar világítani. Erősítésképp a takarót is a fejemre húzom, kicsi lyukat hagyva az orromnál, hogy a friss levegő azért bejusson, és igyekszem mélyre visszazuhanni alfába.
De persze, mint minden egyes ilyen próbálkozásom, mióta lakótársam van, kudarcba fullad, mennyei illatok árasztják el a szobámat, galádul beférkőzve a kis résen, amit esti kukkoló rés gyanánt hagytam meg. Most viszont a pokolba kívánom őket, mert van egy olyan érzésem, hogy öt percen belül a készítőjük is a szobámban lesz, kiverve minden álmosságot a fejemből, belefúrva magát a képzeletembe, és soha többé, vagy legalábbis nagyon hosszú ideig nem jön ki onnan.
Nem lenne ez gond, tényleg nem, ha nem lennék teljesen és tökéletesen biztos abban, hogy ennek a lánynak én nagyon nem fogok jót tenni. Egyrészt, nem vagyok kapcsolati ember, soha nem is leszek, nem is voltam, mióta csak ismerem a vonzódás fogalmát. Márpedig ő nem tűnik olyannak, aki csak úgy elvan valakivel egymás mellett, mert épp az esik jól neki. Anyám kitérne a hitéből, és vallást váltana, ha tudná, hogy soha az életben nem áll szándékomban letenni a voksom egyvalaki mellett. Mégis hogyan tudnék dönteni, mikor annyi megismernivaló ember él a földön, vagy akár csak Londonban. Már csak Millára gondolva is, mikor először belépett az ajtón, tudtam, hogy ez a lány kell nekem. Valahogy. Sokszor. Már csak azért is, mert fizeti a rezsi felét, így nem kapcsolják le a villanyt, a tv-t vagy épp a netet.
Meghallom a lépteket, amik felém közelítenek, kidugom a fejem a takaró alól, de a szemem nem nyitom ki. Addig jó neki, míg azt hiszi, alszom, lehet csak leteszi a kaját, és el is megy. Nem telik bele öt másodperc, érzem, túl naiv voltam, ez a lány nem akar engem békén hagyni, sőt, kifejezetten kínozni akar, és most legszívesebben lehajítanám a harmadik emeletről, mert ház azok a redőnyök azért vannak, hogy le legyenek húzva, nem azért, hogy feltekerődve porosodjanak.
Érzem ahogy megsüpped az ágy, egy vékony alak árnyékot vet rám, és ezért most megint szeretem, de csak ameddig el nem kezd ébresztgetni. Elkapom a csuklóját, és finoman lerántom magam mellé az ágyra, Arcomat belefúrva a puha hajzuhatagba. Így talán képes leszek visszaaludni, vagy csak pihenteti a szemem, de hogy én innen ki nem engedem egyhamar, az is biztos. Egyik szememet félig kinyitom, hogy aztán ugyanolyan szorosan vissza is zárjam, mint előtte volt, és nyöszörögjek is mellé.
- Kegyetlen boszorka. Épp veled álmodtam... – Suttogom a nyakába, és egy finom puszit lehelek rá, majd ha tudom, és engedi, még közelebb húzom magamhoz.

> mondtam én, hogy írok amint tudok  <3