19heteroszexuálisdánkoppenhága1996. feubruár 16. királyi család | Életem lapjai Mit érez az apja halálával kapcsolatban? Hogyan viseli a veszteséget? Maga szerint a bátyja jó király lesz? Olyan sok kérdés egyszerre, és egyikre sem tudom a választ, de ha tudnám se mondanám el nekik. Ezek az emberek úgy szerzik a pénzüket, hogy pletykákat írnak és az ember minden szavát kifordítják. Szánalmas. Beintettem nekik, majd erélyesen becsaptam magam mögött a kocsi ajtaját. A nagy csattanás kicsit megriaszthatta őket, mert hátrébb léptek, így könnyebben el tudtam indulni. Hallgatnom kellett volna anyámra, mikor azt mondta, hogy testőröket kellene vinnem, de nem gondoltam volna, hogy rögtön a temetés után így rám fognak törni. Még fel sem fogtam teljesen, hogy mi történt és már a nyakamon vannak. Hihetetlen. Pedig privát temetés volt, nem is szabadott volna tudniuk, hogy ma lesz. Persze, mindig van valaki, aki véletlenül, vagy nem teljesen véletlenül elkotyogja, hogy épp hol leszünk. Jelenleg ezt a személyt utálom a legjobban, bárki is legyen. Egyre erősebben nyomtam a lábam a gázpedálra, érezni akartam a gyorsulást, érezni ahogy a fények eggyé válnak mellettem. El akartam tűnni a semmibe, ahogy apa tette. Ha ő megtudja csinálni, akkor én is. Teljesen elvesztem a gondolataimban, csak én voltam és a sportkocsim, semmi nyomasztó érzés, szívfájdalom. A telefoncsörgés térített észhez, amiatt kaptam félre a kormányt és tapostam a fékbe. Különben én is úgy végeztem volna, mint apa. Rápillantottam a visszapillantó tükörre, hogy senkinek nincs-e baja, de a forgalom haladt tovább, mintha mi sem történt volna. Lehúztam a kocsit az út szélére, úgy éreztem szükségem van egy pillanatra, csak magammal. Mikor pedig leállt a kocsi, a fények kialudtak, én a kormányra hajtottam a fejem és megengedtem magam a luxust, hogy sírjak. A könnyek úgy folytak le arcomon, mint a Niaga-vízesés. Szinte sosem szoktam sírni, a legutolsó alkalom akkor volt, mikor három évvel ezelőtt lecsúsztam egy korlátról és bevertem a fejem. De akkor is csak pár könnycsepp volt, semmi több. Gyorsan túl vagyok az ilyesmin, főleg mivel nem szeretem kimutatni a érzelmeket az arcomon. Aki ismer tudja, hogy milyen az állapotom. Nem tudom meddig ülhettem ott, percekig, órákig, de lehet, hogy csak pár másodperc volt, mire újra hallottam az Imagine Dragons egyik számát. A telefonom csörgött megint. Megtisztítottam az arcom, szipogtam párat, majd ki halásztam a táskámból, ami az anyósülésen feküdt. Anya volt az, biztos ő keresett akkor is, mikor majdnem megölettem magam. - Igen? - a hangom vékonyabbnak tűnt, mint általában, szóval megköszörültem egy kicsit. Nem kell tudnia, hogy sírtam. - Kicsim, jól vagy? Nem jöttél haza a temetés után - hangja fáradságról árulkodott. Egy mosolyt biggyesztettem arcomra, ami elég gyérre sikeredett, de megfelelt. - Már úton vagyok, csak valami barom úgy gondolta itt az ideje egy kis versenyzésnek - az a barom pedig én vagyok, tettem hozzá magamban. - Rendben van. Vezess óvatosan! - még hallottam, ahogy valakihez szól, de azt már nem tudtam, hogy kihez. Visszaraktam a telefont a táskába, elindítottam a CD-t, ami éppen a lejátszóban volt és egy hamis mosollyal az arcomon indultam vissza otthonomba.
.
Heart of Europe. |