Nagyon jó látni Adél mosolygós arcát, mert nagyon féltettem őt, még most is féltem, mindig is féltettem és hiányzott is nekem, csak eddig alkalmam sem volt arra, hogy idejöjjek hozzá. De most már itt vagyok, van egy órám, nem sok, tudom, de itt vagyok, és tudja a számíthat rám, bármi van, hív, futok ide. - Nem, Sora Londonban maradt, nem szívesen jön ide, hogyha megeshet, hogy találkozik apával. - igen, csak amiatt nem jött ide, emiatt kerüli Párizst egy ideje, mióta elszökött, mert fél. Én se szívesen jövök ide, mert így otthon kell hagynom Sorát, és nem mellesleg Briant is, ami nehezemre esik, de meg kell tennem, így megteszem. Persze ők ketten megvannak, csak a húgom.. mondjuk Adél miatt, mêg haza is szívesen megyek, csak láthassam őt, és meg is szerergethessen, mert ez, az egy, ami hiányzik mióta annyira elváltunk egymástól. Semmi más nem hiányzik, csak ez. A vita a fürdő miatt is tud, de olyankor nagyon nosztalgiázni akarok, csak azért. Briannel nincs vita a zuhanyon, teljesen meg tudunk osztotni rajta, ha akarunk. De a lányok, sosem osztozkodtak velem, mindig várnom kellett, ha meg nem jutottam be, akkor így jártam, szóval sokat panaszkodhattam, ami akkor rossz volt, de ma már nagyon vicces.
- Tudom, igazad van, de bízhattál volna bennem, hogy mindenféleképp jövök, történjék bármi én jövök, és látsz még. - ingatom a fejemet, mert ez igaz. Amint tudok jövök hozzá, történjék bármi is, én itt vagyok, jövök, legyen akármi, és ha ne adj isten a halálos ágyán van, én akkor is jövök. Nem hagynék ki egyetlen alkalmat sem, és rohadt rossz lenne őt úgy látni, hogy haldoklik, talán belehalnék a látványba, de biztos vagyok abban, hogy ő szeretne még látni, ezért belemennék. - Igen, tudom, de most jól van, kezdi helyre rakni magát, és tetszik neki London, lehetetlen lenne haza rángatni is. - tudom, hogy ő is vigyázni akart rá, ahogy én is. Én messze voltam, de ő neki, pedig esélye sem volt rá, hogy vigyázzon rá, mert apunak mindig is rossz természete volt, amin senki sem tudott javítani, Adél meg nem az a fajta, aki harcba szállhatna vele. Én se tudnék harcba szállni vele, nemhogy ő. Nem a betegség miatt, hanem mert lány. - Tudom, tudom, és semmi gond, megtaláltuk egymást, jól megvan, engem csak az érdekel, hogy veled nem bánik-e rosszul apa. - igen nekem ezt tudnom kel, mert ha vele is úgy bánik, mint Sorával, akkor az biztos ,hogy feljelentem, hogy hatalmas balhét csinálok amit egész életében emlegetni fog. - Igen az. - grimaszolik, mert tudom, hogy nevetni akar, ismer, tudja, hogy eleinte rendőr akartam lenni, majd orvos, ügyvéd is, aztán a színészetnél megmaradtam ehhez képest, most modell vagyok, ráadásul elég meztelen változata a dolognak, de nem baj. Valamiből meg kell élni, és egészen jól keresek, szóval csak jó nekem. - Haha. Persze én push up melltartókban és tangákat hordok manó... - grimaszolok egy sort, mert nagyon gonosz tőle, hogy ilyeneket mond, de aztán csak kedvesen mosolygok rá, annyira aranyos a húgocskám. - Attól még lehetnél egy kicsit boldog, és ki az? Mesélj róla kérlek. - sok mindenből kimaradok, ami vele történik és ez az, ami a leginkább bánt, hogy mindenből kimaradok. - Nem lennél önző. Az a valaki el tudja dönteni, hogy szeretne veled lenni, vagy sem. - mosolygok rá szomorkásan, mert nem tudom mit mondhatnék még, de azt hiszem le is akarja zárni a témát, de nem akarom. - Lehet csak nem veszed észre, de kellene. - rámosolygok, aztán olyan irányba terelődik a dolog, hogy mély levegőt veszek. - Van, nem tudom pontosan mi is, hogyan is, de van. - nem tudom mit mondhatnék még, Brian... istenem, hiányzik, már most, és egyáltalán nem tudom mit mondhatnék neki.
Most már azt hiszem, jól leszek. Mármint lelkileg. Könnyebben el fogom viselni a haldoklást úgy, hogy előtte találkoztam valamelyik testvéremmel és abban a tudatban egyszerű lesz meghalni, hogy valaki szeret. Persze eddig is tudtam, de Wyatt megjelenése sokkal kézzelfoghatóbbá, valóságosabbá tette ezt az érzést. Az, hogy itt van annyit jelent számomra, mint hervadt virágnak a víz és a napfény. Bár a hervadt virág már soha nem fog régi pompájában ragyogni, de legalább bőséges vízben és napsütésben úszkálva pusztulhat el. És bár Sora nincsen itt, olyan érzésem van, mintha mégis itt lenne velünk. Őt persze nem tudom megölelgetni, de már tudom, hogy mi van vele és nem kis megnyugvással tölt el, hogy Wyatt szárnyai alá vette.
- Annyira jó lenne. Sora is Párizsban van? – csillan fel a szemem azonnal. Ma biztosan valami isteni csoda csapott le rám, bár átfut az agyamon az is, hogy ez talán az utolsó gyönyörű napom, mert az valahogy törvényszerű, hogy a halál előtti napon minden megfelelően klappoljon. Így lesz nagyon váratlan. Most nagyjából jól is vagyok, itt a testvérem is, sőt lehet, hogy a másik is, kimenőt kaptam és a szabadban ücsöröghetek kávét szürcsölgetve és egy csepp folyadék sincs a tüdőmben. Talán Isten megkegyelmezett rajtam, vagy a kaszás egyszerűen csak megelégelte az időhúzást és úgy döntött, itt az ideje a halálomnak. Majd kiderül… - Reálisan gondolkozom, Wyatt. – mondom szem forgatva. – Természetesen reméltem, hogy találkozunk még, de inkább a vizsgálatok eredményeinek hittem, mint a reményeimnek. – motyogom szemlesütve. Persze most nincsen semmi komoly bajom, a nap is szebben süt, de csupán egy hete történt meg, hogy másfél liter folyadékot csapoltak le a tüdőmből. A fulladozás és a rosszullét emléke azt hiszem örökké üldözni fog és esőfelhőként fog lebegni a fejem fölött a visszatérést ígérő üzenete. Boldogan elmosolyodtam, amikor leült mellém az asztalhoz. - Örülök neki, hogy Sora jól van. Nagyon aggódtam érte, amikor itthon volt. Apuval folyton veszekedett és biztosan tudod, hogy… neki gyakran eljárt a keze. – mondom szemlesütve. Kicsit felelősnek éreztem maga ezért. Nyilvánvalóan Sora viselkedése és apu egyébként is agresszív jelleme segített hozzá az ütésekhez, de ha én nem lebegek a fejük felett időzített bombaként, akkor lényegesen nyugodtabb családi környezetben élhettek volna. Na meg jobban kellett volna vigyáznom is rá, miután Wyatt elment. Össze kellett volna gyűjtenem minden bátorságom, hogy szembeszálljak apuval vagy éppen rendre utasítsam Sorange-t az ő érdekében. De nem tettem, mert ahhoz gyáva vagyok. Minden erőmet elveszi az, hogy a rákkal viaskodjak, nem jut erő a családtagjaimmal is harcolni. – Én… én sajnálom, vigyázni akartam rá. Nem akartam, hogy elmenjen. Viszont nagyobb biztonságban van távol apától. – vallom be kelletlenül, mert mindkét testvérem nélkül üres az életem. – Fehérnemű modell? – és igyekszem visszatartani a feltörni kívánkozó nevetésem. Wyatt mellett nőttem fel és rengetegszer hallottam az álmairól, amiket majd el szeretne érni az életben, de sehogy se emlékszem arra, hogy kisgyermekként fehérnemű modell karrierről álmodott. – És férfi vagy női fehérneműket reklámozol? – ugratom nevetgélve.
- Van valaki, de egy időzített bomba vagyok, Wyatt. Velem együtt robban az, akit közel engedek magamhoz. – mondom szomorú mosollyal. – Nem akarok önző lenni. – vonok vállat, majd pontot téve az ügy végére, belekortyolok a kávémba. – Ne aggódj, rólam nem kell leszedni őket. – nevetek fel Sora ügyén. – Na és a te szerelmi életeddel mi a helyzet? Van valakid, vagy valaki, aki esélyes? – vonom fel kérdőn ívelt szemöldököm és széles vigyor terül szét az arcomon.
Wyatt Dessauge
My heart is european
I am in media Bitches!
▽ karakterem arca : ♣ dylan o'brien
Hozzászólások száma : 94
▽ Munkám : ♣ underwear model
▽ Szexualitás : ♣ bisexual
Csüt. Márc. 19, 2015 9:41 pm
Tárgy - Re: Wyatt & Adélaide
to my sweet sister
Magamhoz ölelem szorosan, hosszan, mert eszméletlenül hiányzott. Mindketten rohadtul hiányoztak, az én kis ikerhúgocskáim, de az egyiket már megkaptam, ott van velem, és amikor csak lehetőségem van rá, meg tudom ölelni. De Adél. Ő messze van, egészen messze, bár csak egy tenger választ el minket, és nekem annyira sok idő nem lenne, de nem tudok háromfele szakadni. Mert nekem most Londonban van a másik két legfontosabb személy az életemben. Brian és Sora. Itt Párizsban, pedig Adél. Apámat direkt nem mondom, mert nem vagyok boldog, beszélnem kell majd vele, meg kell találnom, tudom, de most lefoglal inkább az, hogy Adélal legyek, megbeszéljük, hogy mi és, hogy van, mert nagyon érdekel. Annyit tudok, hogy jobban van, hiszen ha nem lenne, akkor most nem ücsöröghetne itt velem. - Ennek nagyon örülök, jó így látni téged. - mosolygok rá kedvesen, mikor kuncogását hallom. Már most sokkal több élet van benne, mint eddig. Amikor bent feküdt a kórházban sokkal sápadtabb volt és gyengébbnek is tűnt, ami nekem nagyon rosszul esett. Szerintem senki sem örülne annak, hogyha valamelyik szerettével ilyen történne, és tudná, hogy semmit sem tehet, az ellen, hogy minden ilyen szörnyű legyen.
- Te is hiányzol nekünk. Biztos vagyok benne, hogy Sora majd visszafogja nyavíkolni magát ide, hogy találkozzunk veled. - vigyorgok rá, mert az lenne ám, az igazi testvér találkozó. Ahogy őket ismerem, tíz perc után sokak lennének nekem együtt, de ilyenek a testvérek. A telefonom jelzi, hogy mindenki eltévedt, mert együtt indultak az útjukra, és ha egy kocsi rossz irányba fordul, a többi meg követi... akkor ennyi nekik. Látom rajta, hogy örül ennek, mikor mondom neki, ami engem is örömmel tölt el. - A stáb... de nem baj, hatalmas mázlim van így, mert itt vagyunk. - mosolygok rá azonnal, amint elmagyarázom, hogy melyik barmokkal szenvedek itt, mert Párizsban tényleg nem olyan könnyű eltévedni. - Én is nagyon örülök húgocskám. - nagyon lelkesedek azért, hogy így itt vagyunk mindketten. - Én biztos voltam benne, hogy látjuk mêg egymást, pozitívnak kellene lenned. - ingatom a fejem, de elfogadom az invitálást, mert jobb ülve társalogni szerintem. Kérdéseivel megrohamoz hirtelen én meg csak kapkodom a fejemet, de aztán válaszolgatni kezdek. - Igen csatlakozom hozzád. Mesélek bármiről, amiről csak hallani szeretném. Sorange nagyon jól van, az ágyamban szórakozik, míg mást nem találunk, és egy fotózás miatt vagyok itt. Fehérnemű modell lettem, szóval kell ez is néha. - nevetek fel egy kicsit, mert hát ez így van. Vicces egy helyzet ez, el kellene mondanom neki, hogy van egy Brianem, de majd csak akkor mondom el neki, hogyha eljutunk oda. - És veled? Na meg a pasikkal? Mert Sorával úgy találkoztam, hogy le kellett szednem róla egyet. - kicsit nevetek, ahogy elmesélem neki, szeretnêk jókedvűen beszélgetni vele.
Úgy vetem magam a karjaiba, mint aki már évek óta nem találkozott vele. Ez nem igaz, bár tény, hogy jó ideje nem láttam se őt, sem Soranget. Persze, testvérek vagyunk, teljesen normális, hogy egy idő után elválnak útjaink, szétszéledünk, de azért próbálunk minél gyakrabban összejönni, ahogyan másoknál szokás. Nekem csupán azért szenzációsabb ez a találkozás, mert nem tudtam, hogy valaha újra meg fog történni. Természetesen nem zártam ki teljesen a találkozás gondolatát, de egyik felem – a kicsit pesszimistább – attól tartott, hogy mire újra itt lenne az ideje egy összejövetelnek, addigra én már nem leszek az élők sorába.
Emiatt biztosan úgy tűnik, hogy menthetetlen depresszióba szenvedek, amivel végülis nincsen semmi baj, hiszen tulajdonképpen haldoklom, ami a rák okozta megbetegedés miatt nem is csoda. Azonban nem tartom magam depressziósnak. Oké, gyakran vagyok kedvtelen, üldöz a halál gondolata és manapság már az emberi kapcsolatok is az agyamra mennek, de mégis mit várnak egy pajzsmirigy rákostól? A sok bogyótól, amit belém tuszkolnak csoda, hogy csak kedvetlenség gyötör és a halál gondolata sem azért üldöz, mert én beképzelem magamnak. Ez mind valós. Az emberektől pedig teljesen érthetően ment el a kedvem. Az addig rendben van, hogy élik életüket a normális kerékvágásban, hiszen nem vagyok én sem Michael Jackson, sem Whitney Houston, hogy a halálom olyan sokakat megrázzon, de akkor kíméljenek meg a szánakozó pillantásoktól is. Így teljesen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok depressziós, de az orvosomnak természetesen nem voltak elegek ezek az érvek. Szerinte nem elegendő az a gyógyszermennyiség, amit szedek. A meglévő hat tablettához felírt még egy hetediket, hogy a bűvös szám csodákat tegyen velem. kész röhej.
- Jól vagyok, köszönöm, sőt az orvosom szerint remekül, de el ne kiabáljam. – kuncogok fel. A téma nyilván nem annyira vicces, de a vigyor egyszerűen nem tud leolvadni az arcomról. – Csak nagyon hiányoztok. – panaszolom halkan, miközben arcomat jó sokáig tartom az inggallérja rejtekében. Hátrálok egy lépést és örömömben csaknem ugrálni kezdek, amikor meghallom, hogy még egy teljes órát nekem szán a Párizsban tartózkodása alatt, aztán eszembe jut, hogy a kis légbőrönd mellettem nem igazán szereti az ilyen mozdulatokat. - Ez csodás! – vigyorgok rá. – Már nem az, hogy eltévedtek… - teszem hozzá gyorsan, majd halkan elnevetem magam. – Ki az, aki eltéved Párizsban?! – megengedek felé egy vidám mosolyt, majd beletúrok a hajamba. Aki a kontinens túlsó felén él annak is tudnia kéne, hogy milyen látványosságok segítik a tájékozódást Párizsban. Aki az Eiffel torony kecses vonalát figyelemmel követi, az nem tud könnyen eltévedni. - Annyira örülök, hogy találkoztunk! – áradozok őszintén. – Nem voltam biztos benne, hogy látlak még. – csúszik ki a számon, majd gyorsan az asztalomhoz invitálom. – Csatlakozol hozzám? Mesélhetnél valamit! Mi a helyzet veled? Mi hozott Párizsba? Hogy vagy Sorange?- ostromlom kérdéseimmel, de azok nem apadnak el. Ezernyi másik van még a tarsolyomban.
Wyatt Dessauge
My heart is european
I am in media Bitches!
▽ karakterem arca : ♣ dylan o'brien
Hozzászólások száma : 94
▽ Munkám : ♣ underwear model
▽ Szexualitás : ♣ bisexual
Kedd Márc. 17, 2015 8:22 pm
Tárgy - Re: Wyatt & Adélaide
to my sweet sister
Párizs. Atyaég, de rég voltam itt. Mindenki a szerelem hazájának hívja, de ez a hely nekem szimplán az ottthonom, minden helyez ismerek pontosan. Ha azt mondják nekem, hogy egy szobor, aminek valami van a kezében, csak felsorok 3 lehetőséget, mert nem sok olyan szobor van, aztán amint kibökik már mondom is az utcát, a házszámot, meg minden ilyet. Oké, most nem a nosztalgiázás céljából vagyok itt, hanem, mert egy fotózás lesz, valami női magazinnak, ami már nem emlékszem, hogy melyik lenne, de mindegy. Én tudom mikor induljak el, meg, hogyan, hogy pont időben ott legyek így lazán sétálgatok el, körbe nézelődve és azon gondolkozva, hogy nennyi minden történt itt. Szerettem ezt a helyet, most is szeretem, de haza nem szívesen megyek azok után amit apa csinált Sorangel, mert tudom, hogy azonnal számon kérném, hogy, hogy tehetette, hogy volt képes rá, és, hogy vajon Adélal is így bánik-e, mikor végre kijut a kórházból. Tudom, hogy kint van, és meg akarom látogatni, de ha bent lenne egyszerűbb lenne sokkal, mert akkor nem kellene apa miatt aggódnom. De mondjuk nem rrdekel, csak nem akarok Adél előtt balhézni, mert nem az jár neki. Főleg, hogy most megint minden rendben. Remélem ez most már nem is fog változni, szegény annyi mindenen ment keresztül.
Az egyik kávézó mellett caplatok el, mikor ismerős hang, üti meg a fülemet és azonnal meg is indulok arrafele. Karjaim közé zárom, mikor elérem, de csak óvatosan vigyázva a palackra és a csőre, hogy ne ártsak vele neki. Ekkora mázlit! - Sziaa. Hogy vagy Manó? - kérdezem mosolyogva, mikor a telefonom pittyen egyet. Csak fél pillantást vetek rá, mert azonnal írja is, hogy mi van. Nem találják a helyet, eltévedtek és a város másik felén vannak. Klassz, még van több, mint egy órám. - Szerencséd van, most szabadult fel egy órám minimum, mert mindeki eltévedt. - nevetek fel egy kicsit, ahogy a telefonom a zsebembe csúsztatom vissza és megvárom, hogy leül vagy sem. Ha megteszi leülök vele szembe úgy mosolygok rá. Annyira jó kint látni, hogy nem egy kórházi ágyat nyom.
A napkorong ragyog, én pedig makacsul szemezek vele, míg a szememet könnyek nem szövik át, majd másfele pillantva sötét foltokat látok. De ő tovább ragyog. Pimaszul röhög a képembe és valaki másnak a boldogságát hirdeti. Csak találgathatok, hogy kiét. Talán a mellettem két asztallal arrébb turbékoló párok szerelmének örül ennyire, vagy a macskaköves utcán bandukoló, hasát simogató kismama állapotának alkalmából szórja szét sugarait, de az is lehet, hogy csupán kárörvend rajtam.
Bár lehet, hogy nem kéne ennyire negatívnak lennem, vagy csupán nem kellene gondolkodó emberként kezelnem a fényt szóró csillagot. Inkább örülnöm kéne, hogy hatottak az antibiutikumok és a kimondhatatlan nevű gyógyszerek, a hajam helyén most haj is van és a kis gurulós oxigén táskám társaságában ülhetek egy párizsi kávéház teraszán. Nincs mellettem apám, sem egy bébicsősz a kórházból és senki nem kapja ki a tejeskávét sem a kezemből, majd hoz helyette egy pocsék ízű gyógyteát. Azt mondták, jó úton haladok a gyógyulás felé, de ezt már hallottam párszor. Mind tudjuk, hogy a rák nem olyan betegség, amely néhány bogyó meg kemo hatására egy-kettőre feladja a harcot. Ugyan, ez a nyomorult kór ott szúr és rúg belém, ahol csak ér és az, hogy most pár hétre vagy hónapra sikerült legyengíteni, nem azt jelenti, hogy nem halok meg a következő születésnapom előtt. Én nem parázom ezen. Nem félek a haláltól és a fájdalmat is kibírom, inkább csak a bezártság és a folyamatos őrködés, aggodalom zavar, amely felém irányul.
Miután az orvos kijelentette, hogy jelenleg stabil az állapotom, csak ne hagyjam el a kis húzható légtartalékom, apu nem tudott velem vitába szállni. Kijelentettem, hogy egy kis magányra, szabadságra van szükségem és arra, hogy tizennyolc évesként viselkedhessek. Soha nem lázadtam, ezt sem nevezném annak, csak egy kis szabadságra van szükségem. Nyugalomban és Párizs csodáinak szemügyrevételével szeretném elkölteni a reggelimet és egy olyan kávéházban, ahol extra csokoládé öntetet adnak a vaníliás croissantra. Keresztbe tett lábbal ülök az asztalomnál, a kávémat kortyolom és a reggelim várom, amikor megpillantok egy ismerős arcot. Vonásai az én vonásaim, szeme az én színeimben ragyog, mozgása férfias, ruganyos. - Wyatt! - kiáltok rá nevetve és felállok, hogy megölelhessem.
