Merj nagyot álmodni! Kigondolni a dolgokat, de ne kicsibe, minél nagyobba, mert annál jobb az egész. Ha szeretsz valamit ne hagyd elveszni, mert később megbánod és a szemed előtt fog lebegni az a bűnös ha. Mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha bevallod neki az érzéseid? Mi lett volna, ha itthon maradsz? Mi lett volna, ha elmész? Mi lett volna, ha összejöttök? Mi lett volna, ha nem vagy olyan betoji? Ez mind szép és jó és én is tudok papolni ezekről a dolgokról bőven, de hogy tegyek értük az már teljesen más tészta. Túl félénk vagyok és talán, ha nagyobb lenne a szám, ha szembe mernék szállni a szüleimmel most minden másmilyen lenne. Kiskoromban volt egy olyan őrült gondolatom, hogy én akkor majd összehozom őket és úgy csinálunk, mintha egy teljesen átlagos, normális család lennénk. Annak az lett a vége, hogy édesanyám diszkrét módon kinevetett lés azt mondta foglalkozzak inkább a saját dolgaimmal, ami akkoriban annyit tett, hogy takarodjak vissza játszani a babáimmal a szobám biztonságot nyújtó zugában. Apám pedig általában figyelmen kívül hagyja, hogy mit mondok neki és akkor is úgy tett. Befejeztem a mondatom, majd felhívta az egyik ügyfelét, hogy valami titkos munkahelyi dologról beszéljenek és elvonult az irodájába. Ha választanom kell jobban szeretek anyával lenni, mivel apa rám sem néz, mikor ott vagyok nála, kegyetlen és tényleg levegőnek tekint.
- Nagy keletje van a masszőröknek – ismétlem el a kijelentését, majd elmosolyodom rajta. Lehet, sőt tuti biztos, hogy nem szándékosan mondta így, de olyan jól jött ki ez az egész és teljesen megmelengeti a szívem. A nyakába ugrok és szorosan megölelem. Nem túl gyakori nálam, hogy így fejezem ki az érzéseim, főleg nem, ha róla van szó, ezzel saját magam is meglepem. – Bocsánat – mondom neki néhány másodperccel később, mikor elválok tőle. Az arcom biztosan teljes pírban díszeleg, és nem tudom, hogyan tudnám ezt elrejteni. Teljesen zavarban érzem magam, nem akarom ilyen apró gesztusokkal lebuktatni magam, de ha így folytatom végem lesz.
- Kyan állandóan pizzát eszünk, ha lejössz hozzánk pizzát rendelünk, ha lemegyek nálad pizzát rendelünk, ha éhesek vagyunk elmegyünk a legközelebbi pizzériába. Nem megyünk el egy normális étterembe? A gyorskaját sem kívánom túlzottan plusz be kéne iktatnom egy kis diétát, híztam három kilót! – mondom neki kissé felháborodva az utolsó mondatot, de minden egyes szavam igaz. Imádom azt az olasz tészta csodát, de már kezdem unni. A könyökömön folyik ki, mivel mindig azt eszünk, néha még anya is rendel otthonra, ha nem főzött semmit és sietnie kell este dolgozni, mert egy nagyon fontos kuncsaftot vár. Emberi nyelvre lefordítva: valami olyan csávóval fog dugni, aki kibaszott jó az ágyban.
- Hallod a Liekénél még a LeeLee is jobb, az legalább édes és eredeti – mondom neki mosolyogva. Egyáltalán nem ijedtem meg a haragos tekintetétől. Rám nem szokott haragudni, legalábbis hosszú távon soha. Én viszont tényleg nem tudok rá haragudni, sokat kell azért tennie, hogy kiérdemelje a dühöm. – Nem baj, de akkor legalább mind a két alkalommal ott leszek a diplomaosztódon. Micsoda megtiszteltetés számodra! – nevetem el magam és hátratűrök egy tincset az arcomból. Mosolyogva pillantok fel Kyanre, akinek zöld szemei mosolyogva nézelődnek.
- Máshoz hozzá sem szólok, de neked a legjobb barátnőd lehetek, azta Kyan, te aztán nagyon különleges vagy – mondom neki poénkodva. Utálom azt a szerepet, amit betöltök az életében, de ez van, ez jutott nekem és az a legjobb, ha ezt meghagyom így, mielőtt eltávolodna tőlem.
- Persze, persze, elveszek pár szórólapot és mehetünk is – válaszolok mosolyogva és teszem, amit az imént mondtam. A biztonság kedvéért több szórólapot is elveszek nehogy elhagyjam őket jó szokásomhoz híven.

Talán Kyan az egyetlen ember, aki tényleg támogat Thaifölddel kapcsolatban. Édesanyám még mindig azt akarja, hogy maradjak Amszterdamban, míg édesapám amellett adja le a voksát, hogy Londonba költözzek és ott tanuljak. Egyikkel sem lenne baj, mivel mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszélem és keleti kultúrákat bárhol lehet tanulni, de én egyik helyre sem vágyom. Viszont Kyan nélkül Thaiföld sem lenne az igazi. Ő az, aki mindig itt van velem, tartja bennem a lelket, hülyéskedhetek vele és sosem fog elhagyni. Ezt biztosra tudom. Aztán itt jövök a képbe én, egy képmutató barom, aki képes lenne Őt itt hagyni, akit a legjobban szeret, mert kelet elég távol van az otthonától és a szüleitől, ahová nem jönne utána senki. Én még abban is benne lennék, hogy Kyan eljöjjön velem, de erősen kétlem, hogy ez megtörténne. Ott nem sokat érne a zenei karrierjével és nem lehetek olyan önző, hogy elrángassam innen. Pedig nagyon szeretnék vele egy teljesen más helyen új életet kezdeni, még ha ez nem is fog bekövetkezni. Egyre jobban fáj a tudat belülről, hogy mennyire szeretem Őt és nem mondhatom el neki. Úgy nem. Nem tehetek tönkre mindent, mert nekem épp ahhoz van kedvem, hogy elmondjam Kyannek az érzéseim. A barátságunknak biztosan vége szakadna és nem lennénk többé talán semmilyen kapcsolatban sem. Ha nekem a legjobb barátom szerelmet vallana és nem viszonzom az érzéseit, illetve tudom, hogy hamarosan úgy is elmegy addig jópofiznék vele, míg itt van, azután meg nem keresném. Ha keresne beszélnék vele egy kicsit, de semmiképpen nem lennék nyitott az irányába. Egy idő után már Ő sem írna és lehetne arra fogni, hogy eltávolodtunk egymástól, amikor ez ösztönös döntés volt. Nem akarom, hogy velem és Kyannel ez megtörténjen, így inkább befogom azt a nagy szám, ha erről lenne szó és csendesen mosolygok egy helyben, mint egy őrült pszichopata.
- Nem érdekel kinek mekkora a lába, senkinek sem fogom azt a végtagját masszírozgatni, sőt semmijét sem. Nem vagyok én masszőr! - mondom neki nevetve. Igazából, ha úgy van bármikor szívesen megmasszírozom és tettem is már meg, de ezt nem vallanám be neki szemtől szembe. Ha róla van szó úgy érzem így is könnyedén beadom a derekam bármivel kapcsolatban. Ugyebár azt is mondtam, hogy beszélek a nagyapjával, hogy Kyan nem csóró zenész palánta. Mondjuk, lehet, hogy ezt nem komolyan gondolta. - És mit akarsz majd kajálni? - kérdezem kíváncsiskodva. Nem tudom, hogy inkább valami gyorskaját enne most szívesebben, vagy beülne egy rendes étterembe. Mondjuk én attól sem zárkózom el, hogy hazamegyünk és főzünk együtt valamit, habár akkor tuti felrobbantanám a konyhát a nagy gasztro tudásommal és félnék melyikünk fog hamarabb meghalni ételmérgezésben. Ilyen az, ha valakinek megáll a főző tudománya a vajas kenyérnél. Anya sosem tanítgatott ilyenekre. Már épp ideje lenne megtanulnom főzni, főleg, ha elköltözöm. Azért éhen halni sem kellene.
- Na jó, hagyd békén Liekét - nevetem el magam és elindulok végig a folyosón. Rengeteg szakot lehet itt tanulni és mindössze a fele olyan, amely valamiféle érdeklődést is kivált belőlem. - Neked mindjárt itt lesz a diplomaosztód én meg még csak most fogom kezdeni az egyetemet - mondom neki elhúzott szájjal. Ha befejezi végleg a tanulást biztosra veszem, hogy utazgatni fog a zenélés miatt, amit nagyon nem szeretnék. Habár pont én pampogok itt? Én vagyok az, aki Thaiföldre akar menni...
- A legjobb barátnőd - mosolyodom el keserédesen. Kevés ez nekem, édes kevés, de jobbnak látom, ha nem teszek ellene semmit. Mikor elutazom ott fog előttem lebegni a mi lett volna ha kérdés, de ezzel meg kell tanulnom együttélni. - Alig várom - mosolygok rá őszintén a fellépés hírét hallva. Mikor meghallom, hogy keleti kultúrát említ lelkesen odaszaladok, ahol annak a standja van ezzel kiszakadva Kyan biztonságot nyújtó karjai közül.

Amióta csak ismerem Kyant mindig és jóval magasabb volt nálam. Az évek során ez a magasság vagy kevesebb, vagy több volt, de egyszer sem tűnt el és jól tudom, hogy most már nem is fog. Alapjáraton mindkettőnknek szépen hullámosodó hajunk van, de neki mégis sokkal különlegesebb, mint nekem. Volt olyan időszaka, mikor a haját egészen rövidre vágta, de ez a fellángolás nem volt hosszú életű. A kezei és a lábai is hatalmasak és férfiasak az én kis, törékeny végtagjaim mellett. Ezek azok a külső jegyek, amik igazán férfiassá teszik a szememben. Egyszerűen nem bírok betelni a látványával, Ő a gyenge pontom, a zsánerem és ezekhez a dolgokhoz csak még jobban hozzárak a személyisége, ami miatt ennyire megszerettem Őt. Nincs még egy olyan ember, mint Ő, az első perctől fogva nagyon jól kijövünk egymással és Kyan az egyetlen, aki teljes mértékben elbírja viselni az igen szeszélyes személyiségem. Egyik percről a másikra teljesen meg tud változni a hangulatom és ez nagyon irritáló tud lenni más emberek szemében. Anyám már nem egyszer ordibált velem emiatt, de sosem voltam olyan tökös, hogy fel tudjam venni vele a versenyt. Se anyámnak, sem apámnak nem merek úgy igazán visszaszólni. Oké, teljes mértékben nem vagyok anyám asszony katonája, de azért jobban szeretek meghúzódni a háttérben példaul az olyan vitáknál, mint kinél töltsem a szünetem, ki vette nekem a drágább és jobb cuccot, ki szeret jobban és még sorolhatnám. Mélységesen elszomorít néhány dolog velük kapcsolatban, amelyek ellen semmit, de tényleg semmit nem tudok tenni. Annyi a legjobb dolog, amelyekkel hozzáadhatok az eseményekhez, hogy szépen, csendben elvonulok a háttérbe és hallgatom őket, majd annak adok igazat, akivel éppen beszélek. Ha apáról van szó, akkor természetesen Ő mindent jobban tud anyánál és ez fordítva is igaz. Csak én ne jöjjek ki rosszul a dologból.
- Sokat kell még azért tenned, hogy megmasszírozzam azt a nagy és büdös lábad - mondom neki nevetve, kissé magamhoz képest poénosra venni a figurát. Sosem volt jó humorom és nem is lesz, ebből a szempontból Kyan a szöges ellentétem, mivel néha még azon is elmosolyodok, amit halálosan komolyan gondol és mond. Ez nem azért van, mert hű de aranyos, hanem mert egyszerűen viccesnek találom a dolgot. Öntudatlanul, a személyiségéből kifolyólag ilyen. Imádom ezt benne. - Azt valahogy gondoltam - mondom neki szemforgatva. Gondoltam, hogy nem fogja kímélni a pénztárcám, mivel ismerem már jól. Ő az egyetlen ember, akinek nem félek kölcsönadni a saját pénzemből, még ha azt nem is kapnám vissza. Nem sajnálom rá és van olyan is, hogy szimplán sétálok az utcán és ha meglátok valamit, ami neki tetszene biztosan megveszem.
- Legyen az új nevem Haylee Lieke Ünnelrontó Saintmort - arcomon egy apró mosoly bujkál. Általában nem használom a középső nevem, ami az egyetlen holland belőle, mert nem szeretem, szimplán nem tetszik, ha bemutatkozni kell is mindössze a két másik nevemet mondom. - Lehet meg kellene, majd talán egyszer - reagálom le az iménti mondatát. Nem sűrűn hallok a színészetet oktató professzornőjéről, de amikor megemlíti is csak szépeket mond róla.
- Bocsánat - fordulok Kyan felé, mikor elhagyja a szám ezt az egy szót. Mélyen és bűnbánóan nézek bele zöld íriszeibe, nem akartam rosszat szólni, néha tudatomon kívül is megtörténik, hogy nem éppen a megfelelő szavak csúsznak ki a számon.
- A barátnőd - nevetem el magam. Utálom, mikor így hív, mert eléggé két értelmű a szó és Kyan nem arra a verziójára érti, amit én szeretnék. - Már régen voltam fellépéseden, lassan ideje lenne bepótolni - mondom neki mosolyogva. Alig várom, hogy újra halljam Őt zenélni.

Önzőség, önsajnálat. Ez az a két szó, amivel kellőképpen tudnám jellemezni magam. Ez az én központú rendszer, amit az évek során felépítettem magam köré. Mindig csak magamról beszélek, a saját problémáimat kajtatom és máséi nem is érdekelnek igazán. Rendkívül önzőnek érzem magam. Én Kyan helyében már rég lekoppintottam volna magam, ha olyan lenne, mint én, mert egyszerűen nem bírnám elviselni még a kinézete ellenére sem. Állandóan magamról fecsegek és sajnáltatom azt az embert, aki vagyok. Százszor elmondtam neki ugyanazokat a dolgokat, egy témát százszor átveséztünk és róla alig van szó. Rettenetesen röstellem magam emiatt, de nem tudom hogyan kellene megváltoznom. Rengeteg bundában előadtam már már neki hogyan is bánnak velem a szüleim, de erre nem az a megoldás, hogy még a lelkem is szétpanaszkodom, hanem fel kellene lépnem ellenük, tennem kellene valamit, amivel kitörhetnék és kiérdemelném, hogy úgy bánjanak velem, mint egy normális emberrel. A gondolataim is erről szólnak általában, illetve arról is persze, hogy mennyire sajnálom magam, amiatt, hogy Kyannel ez a barátzóna jutott nekünk és fogalmam sincs hogyan kellene ezt megszüntetni, fentebb lépni a ranglétrán. Most pedig éppen amiatt aggódom, hogy hogyan fogok én eljutni Thaiföldre és azzal foglalkozni, amivel igazán szeretnék. Elrángattam magammal Kyant egy olyan helyre, ami valószínűleg teljesen hidegen hagyja és maximum a zenei részleg érdekli, de itt van, mert én megkértem rá. Miattam még jóval korábban is felkelt a megszokottnál. Hihetetlenül hálás vagyok neki, de ezzel egy időben szidom is magam. Hogy lehetek ilyen? Legszívesebben lecsapnám magam.
Víg nevetés hagyja el a számat. Szóval jobban örülne, ha kiraknám, feltéve, ha lenne mit ugyebár. Ásít egyet, amivel tudom, hogy azt hozza tudtomra, hogy számára ez a téma lezárt, így nem is válaszolok, nem is tudnék mit, helyette barátságosan megsimítom a vállát egy lemondó fejrázás kíséretében.
- Lábmasszázs? Na nem, de tudom, hogy ezt te sem gondolod komolyan. Mit szólnál, ha cserében meghívnálak ebédelni, miután itt végeztünk? - kérdezem egy mosoly kíséretében. Ha nem Kyanről lenne szó ezt a kérdést már rég egy randevúnak értelmezte volna, de vele már olyan régen ismerjük egymást és olyan jóban vagyunk, hogy tudom, nem érti félre a dolgot. Meg amúgy is rengetegszer voltunk már együtt éttermekben kajálni suli után vagy néha csak úgy, amikor már nem volt jobb ötletünk. Az időm legnagyobb részét mindig is vele töltöttem.
- Na jó, hagyd abba a színészkedést, ez sem megy - mosolygok rá barátságosan. Imádom, mikor a poénosság kedvéért túl dramatizálja a dolgokat, olyankor általában jót nevetek rajta, de ez most nem az a nap. Sokkal jobban izgat, hogy mennyire ideges vagyok miatta és ez az egész továbbtanulásos hercehurca jóvoltából. Már megint itt tartok. Csak magammal foglalkozom, sürgősen változtatnom kell a dolgokon, mert ez így nem mehet tovább. Az emberek előbb - utóbb meg fognak unni és otthagynak, teljesen magamra maradok és aztán nézhetek körbe a környezetemben.
- Pepijn az öreg vezetékneve, tudom, mivel állok szemben - nevetem el magam. Nem szeretem, hogy Kyan családja szerint csak az a jó, aki továbbviszi a családi hagyományt. Ez a fiú nagyszerű zenész és egyszer még sokra fogja vinni.
Csak bólintok Kyan kijelentésére. Ezt a lehetőséget nem tartom a szemem előtt. Soha a büdös életben semmi sem fog arra rávinni, hogy kölcsönkérjek tőle meg senkitől sem. Először vágom inkább a szüleim fejéhez a dolgokat, minthogy erre vetemedjek.
- Ó, elég hamar megtaláltak a hölgyek téged, biztosra veszem, hogy örülnének, ha idejárnál. - Hatalmasat sóhajtok. A féltékenység átjárja a testem összes porcikáját. Milyen lehet az Ő egyetemén? Nem akarom megtudni. - Hát akkor irány kelet, aztán meg zenélhetsz! - mondom hangosan, ezzel kiadva az utasítást.

Sosem megyek sehova anélkül, hogy lenne nálam minimum egy szál cigaretta. Mostanra már olyan szinten a mindennapjaim része lett, hogyha nem lenne, egyszerűen nem tudnék meglenni annak a hiányában. Igazi függő vagyok, mások a drog iránt éreznek ilyet. Miután megnéztem nyáron a „Csillagainkban a hiba” című könyvadaptációt kissé elgondolkoztam a dolgokon, még Kyannek is mondtam, hogy le fogok szokni. Nem gyújtottam rá egy hétig, de aztán kívántam, percről percre egyre jobban és végül arra a következtetésre jutottam, hogy szívtam már elég cigit ahhoz, hogy tüdőrákom legyen, és ha eddig nem volt, ezután sem lesz. Meg amúgy is félbeszakad a történet. Nem tudjuk meg mi lesz Hazellel – nekem ez a név már majdnem Haylee, így még nagyobb benyomást tett rám -, így simán azt is gondolhatjuk, hogy felépült és mivel én pozitív jellem vagyok, így képzelem tovább még ha nem is úgy kellene. Köszönöm John Green a lehetőséget, hogy ki tudom magam magyarázni, egy életmentő az a fickó. Természetesen miután úgymond „visszaszoktam” – valóban le sem tettem igazából – Kyannek nem mertem elmondani ezt az elméletem, mert valószínűleg egy szemforgatás kíséretében közölné velem, hogy egy hülye állat vagyok.
- Kapd már be – mondom neki, miután utánozza a hangom. Az arcomon egy apró mosoly bujkál, mert elég vicces lesz a hangszíne, ha egy lányt próbál utánozni. Oldalba bököm és kinyújtom rá a nyelvem. Idegesít, mikor gúnyt űz belőlem, de sosem fogok emiatt nyavalyogni, sőt inkább vele együtt mulatok, minthogy megmondja, hogy egy vérbeli fapina vagyok.
- Nehogy itt hagyj! – erre már felkapom a tekintetem, nem, egyszerűen csak nem hagyhat itt. Szükségem van rá és ezt Ő is tudja, de arról már fogalma sincs, hogy mennyire. Lényegében az összes levegővételem miatta van, szeretem Őt, adok a véleményére és, ha Ő nem lenne, egy roncs lennék, egy totális roncs és tényleg nagyon, mindennél és mindenkinél jobban szükségem van rá ebben az elcseszett világban. – Ha már idehívtalak illő itt is maradni – mondom neki és a hangom nem tűr ellentmondást. Lehet, hogy nem komolyan gondolta, de én ettől függetlenül még megijedek, lehet, jobban is a kelleténél, így rögtön lerí rólam sok dolog.
- Ezt most vegyem fenyegetésnek? – nevetem el magam a jössz te még az én utcámba megjegyzésére. – El kell fogadnod azt az apró tényt, Pepijn, hogy szörnyű rajzos vagy – ugyan már nem nevetek, de mosolygok. Elfordulok tőle és kissé körülnézek az egyetem azon helységében, ahol épp vagyunk. Rengeteg diák különböző standokba szedődve áll és szórólapokat osztogatnak, mindenfélét magyaráznak. Annyi gyönyörű lány van itt, hogy az ellenkező nem helyében nem türtőztetném magam, így rögtön becsajoznék, legalább egy alkalom erejéig. Félve pillantok Kyanre és már megbánom, hogy elhívtam magammal.
- Szóval nagypapád könnyű eset – nevetem el magam halványan, de gondolatban máshol járok. Mindig ilyenkor jövök rá mennyire is féltékeny típus vagyok, habár most nincs okom a féltékenykedésre. Sok barátnője volt már Kyannek és mindet egytől egyig ki nem állhattam, habár ezt sosem hoztam a tudtára, de biztosan lejött neki a dolog.
- Akkor sem fogadok el tőled pénzt, Kyan – mondom neki kimért, ellentmondást nem tűrő hangon. A tekintetem szigorú, mikor ránézek. Valahogy megoldom, hogy elmehessek Thaiföldre, maximum, ha most nem jön össze, akkor majd egyetem után, de el kell mennem oda mindenképp. – Én meg nem akarlak itt hagyni – a hangom szomorú, de inkább elfordulok tőle, ez nem az a hely, ahol erről kellene beszélni.
- A keleti nyelvek és kultúrák szakot, utána megnézhetjük van- e valami zenei is, hogy te is jól érezd magad és ne und szét a fejed, ha már voltál olyan kedves és eljöttél velem – mosolygok Kyanre és elindulok fel az emeletre, hátha megtalálom magamtól is azt a helyet, amit keresek.

Mikor egy kapcsolatról beszélnek az emberek azt mondják, hogy a barátság zónából a legnehezebb túllépni és összejönni. Sokan nem akarják ezt a barátságot tönkretenni szerelemmel, amit teljes mértékben meg is tudok érteni, mivel én is így vagyok vele. Még nehezebb a dolog, ha az illető tíz éves korod óta a legjobb barátod és minden dolgot együtt éltetek át. Kyan előtt konkrétan nincsenek titkaim, nincs rejtegetnivalóm, amit eldugnék mélyen a felszín alá, hogy Ő ne láthassa. Még azt is tudja, mikor kell menstruálnom, sőt hogy őszinte legyek Ő még jobban tudja, mint én. Néha hajlamos vagyok megfelejtkezni a dologról. Aztán Ő volt az első, akinek elmondtam tizenhét évesen, hogy elvesztettem a szüzességem, ott volt velem az első csókomnál, az első kapcsolatomnál, az első szakításomnál. Mindig ott volt a háttérben, sosem hagyott cserben és tudom, hogy soha nem is fog, ám félek, én leszek az, aki csalódást okoz. Sok dologgal lehet csalódást okozni másokkal, azzal, hogy otthagyod őket, hogy a világ másik felén élhess és akár azzal is, hogy elmondod neki, hogyan is tekintesz rá. Talán átvágva érezné magát. Sokszor mondtam már Kyannek, hogy szeretlek, de nem tudja, hogyan gondolom, valóban mostanában már elhallgatom ezt a szót előtte, mivel más értelmet nyert számomra, így jobbnak látom nem kimondani hangosan.
- Köszönöm szépen – ölelem meg Kyant jó szorosan. A szemem csillog, mikor elszakadok tőle és a muffinra nézek. Ugyan nem szoktam reggelizni és még ma sem ettem semmit és az édességeket sem tartom előnyben, de most egyszerűen nem tudok nemet mondani a kedvenc muffinomra, amit azaz ember hozott nekem, aki a legeslegfontosabb a számomra. Mosollyal az arcomon harapok bele és élvezem az ízeket. Sosem tudtam rendesen enni és ez nem attól van, hogy zavarban vagyok- e vagy sem, inkább, azaz oka, hogy nem volt, aki megtanítson. Anya sosem szólt rám, ha valamit nem jól csináltam, ahogyan apa sem. Kiskoromban sem érdekeltem őket, de először legalább még újdonság voltam, mostanra meg már csak a kis versenyük számít nekik.
- Nem fogok én tüdőrákban meghalni, nincs akkora pechem – mondom Kyannek és meghúzom a vállam. – Máshol kell kiélned a rajzból származó tehetséged, a fejfámat hagyd békén – utasítom merev arccal, komolynak tűnök, ám nem vagyok az és szerintem ezt Kyan is tudja, az évek alatt már biztosan rájött minden dologra, ahogyan kimutatom az érzelmeim. Sokszor van az, hogy az ellenkezőjét mutatom annak, amit érzek és ezt Ő is tudja, a legtöbbször tudja, ám Ő sem mágus, hogy mindig résen legyen, nem is várnám el tőle.
- Meg is mondom neki a legközelebbi alkalommal, mikor majd találkozunk, habár én vagyok az utolsó ember, akinek adna a véleményére – mondom, miközben elhúzom a számat, Kyan családja sosem bírt engem, úgy gondolják, anyám nem tisztességes módon keresi meg azt a rengeteg pénzt, míg apámat egy arrogáns brit fasznak tartják, amiben igazuk is van, ám én a szöges ellentétük vagyok. Nem kellene úgy elítélni engem, hogy nem is ismernek.
- Akármennyire is csábító az ajánlatod, Kyan, nem fogadhatom el. Van annyi pénzem, hogy egy félévet kifizessek az egyetemen, de többre nincs, viszont én nem akarlak téged kihasználni, tartozni neked, azt nem bírnám elviselni – a hangom kiegyensúlyozott és a beszédem is lassabb a szokásosnál. Általában hadarok én nehezen lehet érteni, amit mondok azoknak, akik nem beszélnek velem nap, mint nap, de ez most más. Visszafogottabb az egész beszédem. – Ha ennyiire akarod, hogy elmenjek, akkor megyek Londonba – ezúttal már mosolygok és érződik a gúny a hangomon. Tudom, hogy nem akarja, hogy elmenjek, legalábbis mindennél jobban remélem.

Már nem is emlékszem arra, mikor kezdtem el cigizni. Talán tizenhárom, vagy tizennégy éves korom környékén, lényeg a lényeg már a tinédzser éveim ezzel kezdtem. Azt mondják, ha valaki egyszer elkezdi, utána már nem tudja abbahagyni, én is ebbe a kategóriába tartozom. Ám én személy szerint le sem akarok szokni. Nyugtató hatása van, elég gyakran kapom fel a vizet a semmiségek miatt és ez legalább lenyugtat. Meg mondjuk nem tekinthető semmiségnek, hogy a szüleim nem szeretnek, és csak egymással versenyeznek, hogy ki lenne jobb szülőm. Egyikük sem jó, ott kezdődik a jóság, ahol a szeretet és az nincs náluk. Régen általánosban mindig szégyelltem, mikor anya jött értem az iskolába, mert körülbelül egész Hollandia tudja Ő kicsoda. Ebben az országban legális a prostitúció, amit anyám rendesen ki is használ luxuskurva révén. Én a helyében szégyellnék annyi pénzt elkérni az ügyfeleimtől ilyen erkölcstelen dologért. Meg egyáltalán minek fizetni egy szajhának? Ha valaki dugni akar, úgyis talál valakit, aki ingyen is lefekszik vele. Édesapám pedig egy hidegvérű, kimért angol milliárdos. Érdekes egy ember, a fontossági sorrendjét kívülről fújom, mindig az első az én. Csak saját magával foglalkozik és senki mással, felőle meghalhatnék tüdőrákban sem érdekelné. Venne nekem egy drága sírkövet, koporsót és még a temetésen is anyámmal versenyezne ki vett nekem több dolgot.
Kyan előtt sosem titkoltam semmit. Olyan voltam előtte, akár a nyitott könyv. Habár természetemből kiindulva elég könnyű velem összeveszni és tartósan haragban lenni, de Kyannel a leghosszabb összetűzésünk is néhány röpke óráig tartott. Annyii mindent éltünk már meg együtt ez alatt a kilenc év alatt, hogy azt szavakba önteni nem tudom. Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy milyen lesz, ha már nem leszünk itt egymásnak és ez a gondolat egyre gyakrabban feketíti be az elmém. Már nem tudok mit tenni ellene csak felkészülni a legrosszabbra.
- Hoztál muffint? – csillan fel a szeme és úgy nézek rá, mint egy nyolc éves kisgyerek a számára a legcsodálatosabb emberre. Nem szoktam sok édességet enni, kifejezetten utálom őket, mivel könnyen elhízok, de a sütiknek sosem tudok nemet mondani. – Milyen muffin? – kérdezem, és csak reménykedni tudok benne, hogy csokis meggy darabokkal a közepében. Kyan mindent tud rólam, hogy milyen ételt hogy eszek, mit hogy szeretek és ezekre általában figyel is, ha éppen egy kis időre hátat fordít a szétszórtságának.
- Most már megint mi a baj azzal, hogy cigizem? – kérdezem tőle, miközben megforgatom a szemeim. Én azt az elvet vallom, hogy ez az én életem és úgy baszom azt el, ahogyan én akarom. Ha azt mondom, hogy dohányzom életem végéig, akkor azt teszem, és ebbe még az sem szólhat bele, azaz ember, aki a számomra a legfontosabb, ez esetben Kyanről van szó.
Újból megforgatom a szemem a hercegnő megszólítására. Hízelgő, hogy így szólít, ám mégis gúnyosnak tartom. Mikor kisimítja azt a tincset az arcomból kissé beleborzongok, de nem olyan látványosan, hogy ezt Ő is észrevegye, halványan rámosolygok, majd elnézek az irányából.
- Nem vagy te csöves zenész – mosolygok rá és megsimítom a karját, miközben megigazítom a táskám a vállamon. – Tudom, hogy mivel akarok foglalkozni, de nem tudom, itt milyen lehetőségek vannak rá. Ez Amszterdam, nem pedig Thaiföld.

Úgy érzem rossz ötlet volt idehívnom Kyant. Nem fogok tudni arra koncentrálni, amiért eljöttem. Az lenne a dolgom, hogy körülnézzek az egyetemen, megnézzem azokat a szakokat, amelyek érdekelnek és döntsek. Döntsek, hogy maradok- e Amszterdamban, vagy megyek tovább Londonba, de én mint már oly’ sokszor is közöltem a szüleimmel egyik helyet sem akarom. Ha Thaiföldre akarok menni, akkor saját pénzből kell finanszírozni a tovább tanulásom. Nem tudom, hogy kapnék- e rá pénzt apától, vagy anyától, vagy elegendő- e lenne rá a diákhitel.
Ahogy végignézek Kyanen elkönyvelem magamban, hogy megint hozta a formáját: borzos, hosszú, göndör haj, egyedi stílus. Ezek azok a dolgok, amelyekkel le tud venni a lábamról. Egyszerűen imádom, de akkor sem mondhatom el neki. Ha mégis úgy akadna, hogy elmennék Thaiföldre talán a búcsúzáskor közlöm vele az érzéseim. Akkor már úgysem látnánk többet egymást, nem kellene mitől tartanom, nem veszíthetem el, mert elveszítettem. Viszont ha Londonba megyek is ugyanez az ábra, eddig is rengeteg időt töltöttem a brit fővárosban, de akkor hazajöttem pár héten belül. Nem is tudom, melyik országot mondanám igazán az otthonomnak. Anglia lenne az, vagy netalántán Hollandia? Egyik helyet sem érzem teljesen az otthonomnak, de ha választanom kéne, inkább az utóbbi mellett döntenék, ahol is felnőttem és ahol ott van Kyan.
- Csak nyugodtan, de ha már tettél egy röpke kitérőt a Starbucksba nekem is hozhattál volna valami finomságot – mosolygok rá és kiveszem a kezéből a kávéját. Hatalmasat kortyolok bele, majd gyorsan lenyelem. Még forró, hihetetlenül forró, megégette a szám és végig a nyelőcsövem is. Visszanyomom a kezébe az italt és fanyarú, már- már szinte nevetséges képpel pillantok vissza rá – Hogyan tudod te ezt meginni? – teszem fel a kérdést és úgy nézek rá, mintha csodálnám. Valójában csodálom is, de nem emiatt a „különleges képességének” az okából.
Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen szívesen lennék a helyében. Van külön lakása és nekem az Ő családja mindig azt az idilli képet festette le, amiben én is élni szeretnék, még ha ez belülről nem is úgy van. Még mindig jobb, mint az én luxuskurva anyám, mondjuk, áldom azért a sorsot, hogy nem pornós és akkor az egész világon az ő nemi szervét nézné minden perverz alak. Aztán ott van apám, egy igazi kifinomult, beképzelt brit úriember, aki pénzben fürdik. Ám szeretetet egyikőjük sem biztosított számomra az évek alatt.
- Jajjj ne szólj már be! – nézek rá mosolyogva, majd beleszívok egy utolsót a cigimbe, mielőtt elnyomnám a csikket. Ha igazán ki akarnék vele baszni most biztosan rágyújtanék még egyszer, de azt későbbre tartogatom. Be kell osztani a maradék cigarettám a nap többi részére, mivel már nem sok szálam maradt.
- Tudom, hogy ilyenkor mindig nyűgös vagy. Máskor kétszer is meggondolom, elhívjalak- e magammal bárhová is délelőtt – mondom neki és ezzel egyhuzamban felállok a padról és felveszem a vállamra a táskát. – Menjünk be – jelentem ki és elindulok be a University of Amsterdam főépületébe.

Rengeteg nyíltnapon voltam már Angliában és Hollandiában is, de egyik egyetem sem tetszett igazán. Valami olyan szakon szeretnék elhelyezkedni, ami a Keleti kultúrákat tanulmányozza, de csak úgy tudnám meg részletesen a dolgokat ezzel kapcsolatban, ha a saját szememmel látnám. Minden álmom, hogy Thaiföldre mehessek továbbtanulni és lenne is rá pénzünk bőven, de tudom, hogy sem apám, sem anyám nem fizetné ki nekem az egyetem költségeit és az, hogy egy olyan országba felvegyenek államilag finanszírozottra, úgyhogy külföldi vagyok szinte egyenlő a lehetetlennel. Ám van valami, vagyis inkább valaki, aki visszahúz. Nem akarom itt hagyni Kyant. Ugyan rengeteg időt töltök Londonban, távol tőle, de olyankor tudom, hogy visszatérek, de ha elmegyek Thaiföldre nem jövök vissza többé csak látogatóba az ünnepekkor. De akkor sem az összes ünnepen, az egyiket itt tölteném anyámnál, míg a másikat apámnál.
Sokat gondolkodtam azon is, hogy odamenjek tanulni, ahova Kyan is jár, de a művészeti nem nekem való. Neki csodálatos hangja van, míg nekem semmihez sincs tehetségem. Mondjuk, elvileg tudok rajzolni, de nem szeretem csinálni, nem tudok megülni a seggemen órákig, hogy elkészítsek egy rajzot meg abból amúgy sem lehet szerintem rendesen megélni.
Sorra járom a nyíltnapokat, az utolsó egyetem, amit kihagytam a University of Amsterdam. Sosem gondoltam volna, hogy ide is el fogok látogatni, mivel nincs messze tőlünk és túl híres az egész suli és én meg nem bírom a nagy tömeget. Jobb szeretek egyedül lenni Kyannel, de azoknak az időknek már vége.
Itt állok az egyetem előtt és az órámra pillantok. Reggel tíz óra tíz perc. Késik. Mondjuk mit is vártam tőle? Férfiból van és tudom, hogy a pontosság egyik férfinak sem az erőssége. Leülök az egyik padra, ami a legközelebb van a bejárathoz és a táskámban kezdek kutakodni. Kétségbeesetten keresem azt a doboz cigit, amit beledobtam az indulás előtt. Már éppen kezdek megijedni, hogy az emlékezetem csal velem és otthon hagytam, mikor is a kezembe kerül. Kiveszek belőle egy szálat és rágyújtok. Kyan nem dohányzik és nem is kedveli túlzottan, illetve néha abban reménykedem értem is aggódik, hogy ennyit elszívok, de ez szép álom.
Beleszívok a cigimbe, majd letüdőzöm. Türelmesen ülök a padon, mikor meglátom Kyant közeledni. Az arcomra egy hatalmas mosoly kúszik fel és integetek neki még mielőtt ideérne.
- Szia – egyszerűen nem tudom levakarni azt a vigyort az arcomról, de nem is erőlködöm, legjobb barátok vagyunk, hiheti azt, hogy örülök neki, mert tényleg örülök neki. – Köszönöm, hogy eljöttél velem, már a könyökömön jön ki ez a sok nyílt nap – forgatom meg a szemem, majd beleszívok még egyet a cigimbe.
- Elszívom és mehetünk be, jó? – kérdezem, ebből a szempontból nem tűrök ellentmondást. Megpaskolom a mellettem lévő helyet ezzel jelezve neki, hogy üljön le nyugodtan.